Ez az év elkényeztet minket. Voltak meglepetések raklapszámra (rock-lap-számra): új albummal jelentkezett a Stratovarius, a Black Veil Brides, a Megadeth, a Deep Purple, a Saxon, a Black Sabbath (!), miközben két (!) darab Queensryche küzd kegyeinkért. (Plusz még ami kimaradt e rögtönzött listából.)
Kétség kívül az év egyik legnagyobb, talán az „ozzys” Black Sabbath visszatéréséhez fogható album-szenzációja az a lemez, mely e cikk témáját fogja képezni. Gondolom, most sokan azt kérdezik magukban, hány fokos láza van a kritika szerzőjének, hogy egy ilyen nem éppen bejáratott nevű zenekart egy kalap alá vesz Tony Iommiék aranycsapatával. Nekik azt javaslom: pillantsanak a címsor bal felső sarkába!
Igen, a Black Star Riders pontosan az a társulat, amely nem régen még Thin Lizzy néven járta a világot, és ezen a néven léptek fel Budapesten is az ősszel. Ha valakit – mondjuk életkoránál fogva – még ez a név sem hoz tűzbe, csupán egyetlen jellemző: a TL dalait olyan zenekarok tűzték műsorokra (és lemezükre), mint a Metallica vagy most újabban a Megadeth.
Mivel énekesük, basszusgitárosuk, szerzőjük egy személyben Phil Lynott sajnos ’86-ban elhunyt, kaptak hideget-meleget, amiért nélküle thinlizzyzni mertek. Talán ezért sem vállalták be, hogy a klasszikus néven hozzanak ki egy albumot. Meglehet, jogi vetülete is volt a dolognak. De mi most (ezen a szép nyári napon) legyünk pozitívak, és fogadjuk el a névváltoztatást nemes gesztusként egy olyan (rock)világban, ahol ezer meg ezer, meghatározott tagjait rég elvesztett, gyülevész csapat bújik be egy jól csengő név mögé.
Viszont létezik olyan örökség, amitől nem olyan egyszerű megszabadulni. Még akkor sem, ha a Black Star Riders tagok közül egyedül Scott Gorham gitáros rendelkezett tagsági könyvvel a „tényleges”, csaknem harminc éve (!) feloszlott Thin Lizzyben. A többiek – legfőképpen Ricky Warwick új énekes – a későbbi nosztalgia-turnék során hangolódtak rá a TL-életérzésre. Tökéletesen. Ugyanis az albumot igen markáns retro-illat lengi körül. A fő-fő sláger Kingdom of the Lostot hallgatván az ember nehezen tudná elhinni, hogy nem egy új Wiskey in the Jart akartak létrehozni a fiúk (ez volt az „anyazenekar” talán legnagyobb slágere, és egyben az a nóta is, melyet a Metallica szárnyai alá vett). Szóval amikor e cikk szerzője a már említett címsort létrehozta, a Thin Lizzy zenekar név könnyen kibuggyant ujjai alól, de a 2013-as évszám papírra vetése heves ujjgörcsökkel járt. Hogy mi ezen a lemezen a 2013-as, hogy hol található rajta egy kis nemes értelemben vett modernség – csak a Jóisten tudja.
A másik, ami lemezhallgatás közben önkéntelenül eszembe jutott, az Karinthy Frigyes Egyszerűség című paródia-verse („Kicsi kunyhó, szerető szív, messze égbolt, tiszta, kék – Fulladjon meg Timo Tollki lehetőleg máma még”.) A refrének az Alma együttes gyermekdalait idézik, mégha a gitár-riffekbe és Marco Mendoza basszusgitár-játékába szorult is némi ravaszság. Jimmy DeGrasso dobosról viszont csak ezt az egyetlen albumot ismerve rá nem jönnék, hogy valaha a Megadethben püfölt.
Talán az imént kifejtett két negatív momentum összetolódása okozta azt a vegetatív idegrendszeri reakciómat, hogy az ötödik tétel, a Kissin’ the Ground környékén heves ásítozásba kezdtem, de nem azért, mert késő este hallgattam a lemezt. És akkor hátra volt még az ennél is visszafogottabb Hey Judas, és a valószínűleg vidám, nyári rádió-slágernek szánt Someday Salvation. Utóbbiról nem kétséges, hogy ezt az útját be is fogja járni, de ha jobban meggondoljuk, végülis ez egy rock-lemez, ráadásul egy hatvanas évek végén kezdődött karrier egyenes folytatása. Amit egy hosszan elnyújtott blues-szerűség zár Blues Ain’t So Bad címmel, és a végén egy megszűnni nem akaró ál-improvizációs szakasszal.
Ennél a pontnál fújjunk egy nagyot: véget ért a kritika kritika része. Folytassuk a pozitívumokkal, mert azért azok is akadnak bőven! Mi több, némely esetben azonosak a negatívumokkal! Igenis, ezek azok a dalok, amelyeket a reggeli tömött hetes buszon magunk elé dúdolgathatunk, és máris jobb a naPUNK! Akárhány hibát is számlálhatunk össze hallgatás során, a lemez első három-négy dala simán elviszi hátán a többit is. Ezek között található a címadó, azután a kettes számú sláger, a Bound for Glory. A Kingdom of the Losttal a fiúk nem csupán a 2013-as Wiskey in the Jart akarták megírni, de meg is írták! Ráadásul nem egy ősi ír wiskey-dalt adoptáltak rockra, mint ahogy az az emblematikus Thin Lizzy sláger esetében történt. Aki nem a két Queensryche párharcától vár valami progresszív-epikus, haj, de mély csodát, annak a Kingdom… év dala lehet!
A Hoodoo Woodoo poénos című szerzeményben határozott Guns and Roses-ízekre lelhetünk, vagy a GNR szerzemények fűszerezettek Thin Lizzy-vel – ebben a nagy kavarodásban ki tudja? Szintén fülbe szaladó tétel az indulószerű Before the War.
Talán csak a túlzott várakozás lehetett az, ami miatt csodát várt az ember. Ugyanis nem csupán a cikkben már említett GNR tizenöt évig főzőcskézett Chinese Democracy anyagának, de az egy hete hazánkban járt My Bloody Valentine húsz évig készülő legújabb cd-jének rekordja is megdőlt az All Hell Breaks Loose által. Pontosan harminc éve jelent meg ugyanis az utolsó Thin Lizzy stúdió-lemez.
