Mersz nagyot álmodni? Oké, a nagy azért relatív, de amikor még a havas március közepén néztem a koncert videókat, azon ábrándoztam, hogy mennyire király lenne elmenni Limp Bizkit-re! Hoppá, jönnek Ausztriába a See Rock Fest-re? Egy hosszabb levelezés után, sikerült két akkreditációt szerezni a fesztiválra. Mi van ilyenkor?

1. NAP
A kollégákkal kiegészülve irány Ausztria! Huszonegyedikén, pénteken kora délután találkozás, és indulhat a buli! A drága vonat miatt nem tudtam már kora délután kint lenni a fesztiválon, így sajnos lemaradtunk a mostanában egyre népszerűbb Ghost-ról, és a Hegyalján is fellépő Newsted-ről. (Mi ilyenkor a teendő? A kocsiban Ghost-ot kell hallgatni) De semmi para, a hosszú út után kora este már karszalaggal a csuklómon néztem a Behemoth koncertjét. Mármint amennyit még elcsíptünk belőle. Maximális elismerést érdemel Nergal, hogy a leukémiától nem tojt be, és így is tolja a metalt. Mindezt úgy mondom, hogy maga a zene, amit előadnak olyan messze van tőlem, mint Tokió. A színpadi felszerelésük még mindig hatalmas. A kígyós mikrofon állványok, meg a sok vas kiegészítő, plusz a több tíz kilós ruháik. (Emlékszem még tavaly mennyire utáltam azt a mikrofon állványt felcipelni a Club 202 lépcsőjén….) Ahogy  körbe néztem, láttam egy-két Behemoth pólót, de azért a többség, még is csak az esti headlinerre az Iron Maiden-re jött. Azért előttük még fellépet egy nem is annyira gyenge csapat a Corey Taylor által vezetett Stone Sour. Jobban örültem volna, ha az anya bandával látom Őt, és Jim-et, de hát azért ezt sem lehetett kihagyni!

A hangzásuk eléggé odavágott, bár az első pár dal gyengén szólt (A fesztiválra jellemző volt, hogy az első három dal mindig borzasztóan szólt) A Bother-t az egész közönség Mr. Taylorral énekelte, aki egy száll gitárral adta elő a dalt, aztán persze volt itt még Through Glass is a csajoknak. Eléggé sok ember volt kíváncsi rájuk nem is csoda, hiszen a nem rég megjelent új albumuk visszahozta elég rendesen visszaemelte őket a köztudatba.

Ahogy telt az idő egyre jobban megtelt a küzdőtér. Apuka hozza a gyerekét, aki, ha felnő, mesélheti majd milyen is volt látni a legendás Iron Maiden-t anno Apával. Nem sokkal kilenc előtt elindult a gleccseres intro, a tömeg pedig hatalmas ovációval fogadta a Moonchild, Can I Play With Madness, The Prisoner dalokat. Természetesen a hangosítás itt sem volt a toppon. A nemrég újra kiadott Maiden England DVD-re épülő program, kiegészülve egy-két azóta született dallal azért nem volt gyenge. Mondhatjuk, hogy igazi best of bulit láttunk. A The Trooper alatt Dickinson felvette a szokásos angol katonai cuccát, Janick pedig megküzdött egy hatalmas katona Eddie-vel. Elmaradhatatlan darabokból sem volt hiány, mint a Number Of The Beast, Run To The Hills, ha meg nem ütötte ki magát az ember piával, hallhatta a Wasted Years-t. Színes háttérvásznakból sem volt hiány, de ezt már megszokhattuk egy Maiden bulin. Aztán jött a Seventh Son Of A Seventh Son. Hatalmas jégbefagyott Eddie szobrok, középen pedig egy újabb hatalmas Eddie, aki egy földgömböt tart maga előtt, a színpad szélén pedig egy orgona. Nekem valahogy nem ez a kedvenc számom, kicsit néhol hosszúnak, vontatottnak érzem (sorry ne kövezzetek meg ezért), de azért örültem, hogy hallhatom élőben. Aztán persze jött a közönség énekeltetős Fear Of The Dark, majd a régen koncertzárós Iron Maiden.

Rövid szünet és a ráadás alatt megismertünk egy újabb szobrot, a Seventh Son albumos Eddie-t, akinek lángok csaptak ki a fejéből, a kezén pedig egy kis szellemet tartott. Ráadásnak jött az Aces High, The Evil That Men Do. A koncertet pedig a mostanában népszerű Running Free-vel zárták Steve-ék. A hangulatra nem lehet panasz. Hiába az urak még ma is megmozgatják az embereket, a két napos fesztiválon, ezen a koncerten voltak a legtöbben. Viszont látszik rajtuk az idő múlása. Lassan mindenki a hatvanat súrolja, és már nem olyan feszesek, mint jó pár évvel ezelőtt. Ettől függetlenül ez is egy igazi Iron Maiden koncert volt.

2.NAP
Második nap reggeli közben beszélgettünk arról, hogy a mai napnak van igazán értelme Slayer- Motörhead-Limp Bizkit trio. Ebben a percben, ahogy ezt kimondtuk, Zsolt, olvassa a hírt, hogy lemondták a Motörhead koncertet Lemmy akut vérömlenye miatt. Szerinted? Mennyire lelombozó ez. Így a másik két bandának nagyon oda kell pakolnia az este folyamán. Viszont még előttük végig kellett szenvedni egy délután az osztrák zenekarokkal. Nagy meglepetést nem is okoztak, vagy még is?

Niie-on már ott voltunk, de igazából semmi extra-t nem tudnék leírni róluk. Ott voltak, és ennyi az érdemük körülbelül. A dán future metal Mnemic-re sokan nem voltak kíváncsiak, amit az utolsó lemezük kapcsán teljesen megértek. Azért volt itt egy-két slágeres dal, a Diesel Uterus, Ghost. A hat számos műsorból amúgy tényleg ez a kettő, amit érdemes volt megnézni. Amúgy kellemes idő volt, furcsa is volt, hogy nem ömlik rólam a víz. Viszont az ember, ha nyugat felé nézett már nem annyira kellemes viharfelhőket is látott. A stáb tagok el is kezdték a hangfalakat, kivetítőket lejjebb ereszteni, nehogy valami nagyobb baj legyen.

Az Eisbrecher (jégtörő) pontosan négy előtt kezdett öt perccel. Ám a legelső szám, legelső percében azt vettük észre, hogy valaki hátulról jéggel dobálódzik. Várj, még egy hatalmas darab, meg még egy. Basszuskulcs, ezt nem dobálják, ez fentről esik! De nem ilyen kis mezei borsó jégdarabokat képzelj el. Hatalmas, tényleg diónyi jég „tömbök” kezdtek el szakadni, nem is csoda, hogy mindenki azonnal rohant valami fedett helyre. Hihetetlen volt, hogy mennyire hirtelen milyen zúdult a fejünkre, majd ömlött az eső, de nem tartott tovább olyan húsz percnél. Hiába a természetnek, ha tombolni támad kedve…. Amint az időjárás is engedte az Eisbrecher folytatódott. Mi meg sajnos megnéztük. Miért sajnos? Rammstein utánzat, amire az osztrákok még is rá vannak kattanva. Érzed a zenében az industrial hajlamot, de még is hiányzik az a fenyegetés a zenéből, azaz erő, ami a Rammstein-ben megvan.

Az csúszások miatt sajnos már nem tudtuk, hogy ki, mikor kezd, de ha elindult a buli mindig meghallottuk időben. Ez volt a mi pechünk is az Oomph! képében. Nem értem az osztrákokat. Egyszerűen nincs saját ötletük? Valami egyedi. A matrózruhás festett képű bohócok túl sokat voltak a színpadon, és mégis komálták őket. Tényleg nem értem, itthon milliárdszor jobb zenekarok vannak, akik simán kapnának helyett egy ilyen fesztiválon, vagy esetleg más nagyobb fesztek, kisebb színpadain. Mennyivel jobb lenne őket hallgatni, mint ezt a cirkuszi paródiát. Egyértelműen látszott a második napi néző számon, hogy nincs Motörhead, hanem helyette megint egy csodás helyi bandát, az Alkbottle-t állhattunk végig. Bízom benne, hogy Lemmy felépül, és valahogy még láthatom. Azért tény, hogy hatalmas húzó név lett volna ezen a napon.

A kínzó bandák után végre jöhetett egy várva várt Slayer, hogy legyalulja a fejünket. Igaz a zenekarnak mostanában nincs egyszerű dolga. Egy részt ugye szegény Jeff miatt, másrészt azért kaptak hideget-meleget a dobos váltás miatt, de ettől függetlenül töretlenül tolják a metalt. Összesen tizenhét számot hallottunk tőlük, ami azért pont kellemes mennyiség volt. A nyitó World Painted egyszerűen zseniális. Imádom azt a számot, és az albumot is. Kicsit dühítő volt, hogy a Spirit Black-nél totál elment Araya mikrofonja, pedig egyszerűen kirobbanó formában van. Személy szerint, marhára örülök annak, hogy Bostaph visszajött a bandába, mert hallhatok megint olyan számokat, mint a Bloodline, Disciple páros a God Hates Us All-ról. Kerry King pedig még mindig istenként gitározik. Nincs is rá más szó, amit művelt a Postomortem, ChemicalWarfare, Hallowed Point hármasban az felejthetetlen.

De mindez persze nem menne neki, ha nem állna a jobbján Holt, akinek, ha van egy kis esze, nem hagyja elszaladni a Slayer szekeret. Élvezték a srácok a koncertet, és megörvendeztettek, minket még pár klasszikusabb darabbal is, mint például a Dead Skin Mask, Seasons Int he Abyss, és persze az elmaradhatatlan Raining Blood. A ráadásban előkerült egy hatalmas Hanneman-os háttérvászon is a South Of Heaven – Angel Of Death zárás alatt. A színpadképet most viszont nem vitték túlzásba. Mondjuk, amúgy se szokták, de nekik nem is kell. Remélem Tokajban is ennyire erős műsorral látom majd a srácokat, és az időjárás is kegyes lesz hozzánk!

A Slayer után jött az a műsor, ami miatt ennyit utaztam. Sokan fikázzák Fred Durst-öt, sokan utálják a Limp Bizkit stílusát, de egyszerűen én imádom. Mostanában nem teketóriáznak sokat, egyből előveszik a nagyágyukat. Rollin – Hotdog, és az  nagy kedvencem az Eat You Alive nyitotta a záró koncertet a fesztiválon. Utóbbinál a szakállas "pacsirta" egyből le is jött az első sorhoz, hogy mindenkit bevonva, együtt énekeljék el, hogyan is falnának fel. Ennél a résznél sikerült belógni a küzdőtér első részére, és innentől kezdve engem sem lehetett megállítani. Nem tudom mitől, vagy hogyan, de a Bizkit-ben olyan energia van, amitől az embernek egyből ugrálnia kell, és ordítani a dalokat. (Itt ne valami katonai kínzásra gondolj) Persze, ha nem vagy rajongó, akkor Te nyilván abba a táborába tartozol, akik leköpnék a bandát. A My Generation-ben John Otto olyan kegyetlen mód feszesen dobol, hogy az valami hihetetlen. Egyszerűen a csávó nagyon alul van értékelve. Semmi díjat nem nyer, sehol nem emlegetik, mint dobost. Pedig, ha valaki oda figyel egy kicsit a játékára, láthatja, hogy nem egy olyan alak, aki csak a tupá-tupát tudja játszani. A My Way szinte már kötelező darabja a koncert programnak, de igazábólnem halnék bele, ha kimaradna. Az első Three Dollar albumról származó Counterfeit igazi ős rajongónak való darab. Sokan mondják, hogy a srácok már kikoptak, és nevetséges, ahogy erőlködnek még most is, de mutasson valaki már egy ennyire nagy „numetal” bandát. (Korn, Linkin Park nem számít, egyszerre kezdték).

Mostanában a Re-Arrenged-ből átmásznak a RATM Killing In The Name Of-jára. Sam basszus részéből idáig is belecsapnak a RATM cover-be, ellenben most végig játszották a dalt, aminek láthatóan mindenki örült. A hangulat valami őrületesen jó volt, ezt mutatta az is, hogy Durst megfordította a sapkáját is (urban legenda, hogy ha megfordítja a sapit, akkor érzi igazán jól magát egy bulin) Aztán jött a kérdés a frontembertől: Akarjátok ezt a dalt? Wes pedig megpengette a George Michael-es Faith  cover akkordjait. Természetesen hatalmas ováció, amire Durst lesütötte fejét, és „csüggedten” csak ennyit mondott: Okay…. Természetesen a megjátszott rossz kedve elszállt pikkpakk, és egy emberként ordította mindenki vele, hogy FAITH! Ami viszont nekem marhára felesleges az a samplerről bejátszott Behind Blue Eyes. Elhiszem, hogy a csajok oda vannak ettől a daltól, és a bugyi is tök nedves lesz, de ez akkor is  unalmas. Régen se szerettem, és ezután se fogom megszeretni. Simán lehetett volna, helyette egy Unquestionable Truth Part One-ról valami dal. Na mindegy, semmi sem tökéletes. A 9 Teen 90 Nine sem egy hétköznapi darab pláne, hogy ha ezt egy rajongó gitározásával adják elő. Bátor dolog felhívni valakit, hogy együtt játszanak el egy dalt, de általában bejön a srácoknak. Zárásképpen pedig a kimaradhatatlan Take A Look Around, és Break Stuff páros jött, amire persze mindenki megörült még egyszer, utoljára a fesztivál alatt.

A bulikon, már amiket szeretek, marha jól éreztem magam, viszont a szervezés tekintetében sokat kell még tanulnia a fesztiválnak. A biztonsági emberek sokszor értelmetlen baromságokat találnak ki. Például a sajtó részből, csak úgy mehetek ki a színpad mellé, ha körbe megyek a fesztivál mellett, és a főkapun újra bemegyek a fesztiválra. Minek???? Ami viszont idegesítő volt, hogy le volt levelezve, hogy megy az interjúra való jelentkezés, és sehol nem tudtak semmi információt mondani, hogy még is mikor hol, és egyáltalán lesz-e interjú. Sajna egyetlen egy interjút sem sikerült emiatt készíteni, de van ilyen.

Nagyon sokszor figyelmetlen a biztonságiak, rengetegen be tudtak lógni az elkülönített részekre., ahonnan láttam olyan nemzetünk fiát, aki kijött, mert hát a haver kint maradt…. Mit mondjak erre? Ki nem jövök, ha ilyen a szitu. Mindegy…. Kinek mi a fontos, de egy koncerten nekem nem az lesz az első, hogy a haverral sörözzek.

Apropó sör. Oké, jobban keresnek az osztrákok, nincs is ezzel semmi baj, de az, hogy hat euró egy sör, az azért nálam kicsapta a biztosítékot. Ezek után a kaja árakat már meg sem mertem igazából nézni. De az sem semmi, hogy a kamu Fruit Of Loom-os pólók is huszonöt euró között mozognak. Lehet én, vagyok a túl zsugori, de ezek az árak szerintem irreálisak, igaz nem lerészegedni mentem, hanem bulizni egy hatalmasat, ami sikerült is. Béke, Szeretet, Irány a Hegyalja!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT és ITT.

Köszönet a szervezőknek a lehetőségért.