Három bűnöm van: kettő bocsánatos, a harmadik nem. Reménykedem: a bocsánatos kategóriába tartozik, hogy a jubiláló Skorpióra koncentráltunk, őrájuk érkeztünk, és – két napos Rockfesztezés után – nem tekintettük meg a többi zenekart. Gyaníthatóan megbocsájthatatlan lesz viszont a környezetvédők részéről, hogy pokolba kívántam a hallgatóságnak fenntartott terület közepén terebélyesedő fákat. Óriási kreatív energiákat kellett mozgósítani az olyan szabad helyek megtalálásához, ahonnan még látni is lehetett valamicskét. El kéne dönteni: rendezvény-helyszínt, avagy közparkot akarunk-e a hajdani Tabán városrész helyén virító domboldalon.

Mindegy, inkább a színpad füstölögjön, mint én. Na jó, füstre nem emlékszem, hanem inkább a 2012 szeptemberi Lord-ünnephez hasonló, szimpatikus visszafogottságra, ahol a ZENE volt a főszerepben. Látványosságnak adódott egy kis háttérvetítés, ahol a régmúlt képei sorjáztak.

Olyannyira régi ez a múlt, hogy az én már nem annyira szerény életkorommal is felfoghatatlan. A Skorpió még szüleim generációjának muzsikáját jelenti. Ezért talán az a bűn is a bocsánatos kategóriába tartozik, hogy a dalok legalább felét (azt hiszem) most hallottam először. Ezek igazi rock-nóták voltak: már elsőre ütöttek, és hogy további mélységek tárulnak-e fel többszöri hallásra, nemsokára kipróbálhatom, amint a kiadó jóvoltából birtokba veszem az újrakevert régi Skorpió-anyagokat. Az általuk támasztott gondolatokat természetesen megosztom a rockstation olvasó-táborával.

Itt azonban egyelőre semmi sem volt újra mixelve, az egyes tételek születési idejüket tükrözve, feltételezésem szerint ugyanazzal a hangszereléssel, tempóval kerültek-terültek elénk. Frenreisz Károly basszusgityós-énekes a dalok elé néhány mondatot tűzött (tényleg csupán egyet-kettőt), így megismerhettük Rongyláb-királyt, akiről az adott szám íródott. Üde (szó szerinti) színfoltként került a palettára a Gerswin-féle Kék rapszódia progresszív rockba való átálmodása. Szintén progrock kategóriás volt egy, a maga idejében betiltott ballada Anyaszív címmel, mely számomra a koncert legmélyebb katarzisát jelentette. Egy anyagyilkos fiú történetét dolgozza fel a szöveg – döbbenetes kifejezésmóddal. (Rá fogok keresni!!!)

Rock-szociológusi énemet elsősorban az érdekelte: léteznek-e egy ilyen, alkalmilag néha-néha összeálló zenekarnak rajongói? Egy ötvenes férfi adta meg a választ, aki a színpad sarkánál álldogálva nejlon-szatyorjából azt a bakelitet halászta elő és mutatta is fel, amelyikről éppen játszott a zenekar.

A program végére maradtak a nagy slágerek: Folyóparton ülve, Így szólt hozzám a dédapám és természetesen az Azt beszéli már az egész város. Utóbbiról meg voltunk győződve, hogy nyitódal lesz, erre ucsó előtti fogásként került terítékre.

Egy szó, mint száz: szimpatikusan ünnepelt Magyarország leghatalmasabb ízeltlábúja. Tátrai Tibor gitárkirály is szinte észrevétlen suhant be Szűcs Antal Gábor (másik gitárkirály) mellé úgy a program felénél. Papp Tamás élvezhető, közönség-barát dobszólót zúzott, Pálvölgyi Géza pedig hűen hozta billentyűs hangszerein a jól megszokott harmóniákat, néha szólókat.

Végül azon kaptuk magunkat, hogy Frenreisz Károly basszusa helyett már csak a 178-as busz motorja dübörgött nekünk, amint a Keleti pályaudvar felé vágtázott.