A grunge egykori élcsapatai közül egyedüliként a Pearl Jam vészelte át a stílusra jött nehéz időket úgy, hogy nem oszlott fel, nem alakult újra, és nem lőtte túl vagy fejbe magát valamelyik tagja. Igazából egy doboscserén kívül ma is ugyanaz a tagság, mint a legendás debütalbum, a Ten idején, bár az kétségtelenül igaz, azok a mélységek, melyek a grunge korszakban jellemezték őket már nincsenek meg, persze grunge sincs.

A csapat zenéje az évek múlásával szép lassan átment valamiféle folk-rock-inde-garázs zene keverékbe. Magát a korai lemezek érzésvilágát csak Eddie Vedder jellegzetesen elcsukló, néhol megbicsakló hangja hozza vissza. Mondhatnám, hogy ezt az új Lightning Bolt című lemezt is ő viszi el a hátán, de nem lenne teljesen igaz az állítás még ha a laikus külső fülnek így is fog tűnni.

Négy évet vártak a PJ rajongói erre az új albumra, ami valószínűleg inkább Matt Cameron dobos Soungarden béli elfoglaltságainak volt köszönhető, mint valamiféle alkotói válságnak, de a végeredmény így is felemás lett.  

Pedig a nyitás kimondottan erős, mert a Getaway és a Mind Your Manners punkos felütésű garázsrockja után a My Father’s Son és a lamentálós Sirens is erős. A címadó lazább rockja is kellemes a fülnek, de innen mintha elvágnák a lemezt.

Az Infallible totál minimál témás lötyögést hoz, a Pendulum pedig annyira cipőbámulós, hogy az már fáj. A totális belassulás a Swallowed Whole című dalban némileg abbamarad, sőt ez egy nagyon szépen felépített nóta. A Let The Records Play színtiszta blues témái kicsit furcsán hatnak elsőre, meg másodikra is. A Sleeping By Myself megint egy akusztikus koncert hangulatát hozza, csakúgy mint az azt követő Yellow Moon, ami még egy kis hammonddal is meg van támogatva. Ha azt hinné a gyanútlan zenehallgató, hogy a lemezt záró Future Days majd bekeményit, hát jó nagyot téved, mert a vonósokkal megtámogatott dal, ha lehet akkor a lemez legnagyobb lírája.

Talán pont ez is a legnagyobb baja ennek az albumnak, hogy a 12 dal fele teljesen akusztikus, cipőbámulós lassú dal, melyek közül öt a lemez második felén kapott helyet, teljesen leültetve a lemez hangulatát. Így pedig a végeredmény erősen felemás és nem a punkosan lendületes dalok maradnak meg az emberben, hanem hogy végig ásítozott egy fél lemezt.