Gyerekkori kedvencem a Lordi, az egyik első rockbanda volt, amit megismertem még anno 10 évesen, de ahogy idősödtem, úgy változott a zenei ízlésem is, és kissé eltávolodtam tőlük az utóbbi évtizedben. Legutóbb 2016-ban láttam őket, lényegében már akkor is főleg a nosztalgia vezérelt, most meg aztán főleg, lássuk mennyit változtak a finn szörnyek 8 év alatt.
Előtte azonban ejtsünk pár szót az All for Metalról, ha már láttam őket is. Képzelj el minden létező metalklisét egybegyúrva és egy új szintre emelve, na pontosan ezt nyújtották. Két énekessel nyomultak, a viking külsejű inkább a keményebb részekért volt felelős, a másikuk tipikus power metal hang, a doboson és a basszeroson valamiféle furcsa maszk, a többiek harci festésben. Ehhez társult két táncoslány is, ami még mindig nagyon stílusidegen egy ilyen koncerten szerintem, de sok vizet nem zavartak. Volt itt minden, kalapács, kard, vetkőzés, ingyen merch és kitalált gegek is. Az biztos, hogy egy nagyon átgondolt produkcióról van szó, és egészen elképesztő teljesítmény, hogy a 2022-es alapítás után már idáig eljutottak, de számomra egyáltalán nem működött.
Egy rossz szavam sem lenne, ha zenéjük kimagasló lett volna, de ugyanolyan klisés volt, mint a külcsín. Patikamérlegen kimért power/heavy metal, Napalm Records recept alapján (még ha nem is odatartoznak jelenleg). Abban viszont biztos vagyok, hogy pár éven belül túl fogják szárnyalni a Lordit népszerűségben, a közönség többsége imádta őket. Be is vetettek mindent, szinte az összes tag lejött a kordonhoz megmártózni a nép szeretetében, és látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik a színpadon töltött idejüket, de nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy producerek által kreált bandát néznék, nulla őszinteséggel és kreativitással. Bocs a fanoktól, nagyon nem az én terepem az All for Metal. A Lordi elé viszont kétségtelenül illettek, hiszen ők sem arról híresek, hogy egy fekete póló + farmer kombóban lépnének színpadra.
Sokáig kétes volt, hogy jelen leszek-e ezen a koncerten, nagy volt a kínálat ezen a napon Budapesten, de végül a Lordi mellett döntöttem, amikor megláttam a setlistet. Egyrészt meglepően sok új dal került be a programba a remekül sikerült tavalyi Screem Writers Guild-ről, benne az összes kedvencemmel az albumról, a szett többi részét pedig szinte kizárólag az idén 20 éves The Monsterican Dream töltötte ki. Kihagyhatatlan volt számomra, a Lordi egyik legjobb albuma, több dalt is ezen a turnén játszottak róla először évtizedek óta.
Lordi hagyományokhoz méltó módon kezdődött a koncert, magnóról a KISS God of Thunder-je, majd a horror intro Ralph Ruiz előadásában. Jött is utána rögtön a turné címadója, az Unliving Picture Show. Nem feltétlenül egy tipikus koncertnyitó nóta, de jól működött, be is mutatta merre tart a banda 2024-ben. Az új anyagon sokkal hangsúlyosabban jelen van az AOR, mint bármikor korábban, mondhatjuk hogy a Lordiversity monstre 7 lemezes csomagjából a Humanimals vonala jöhetett be legjobban a zenekarnak, ezt vitték tovább és tökéletesítették, kissé The Night Flight Orchestrásan. Nem bánom, Mr. Lordit mindig is egy alulértékelt slágergyárosnak tartottam, akit sokan talán pont a körítés miatt vesznek kevésbé komolyan, pedig ezek a dalok tényleg a füledbe ragadnak már első hallásra is. Azt pedig üdvözlöm, hogy most visszavettek a kínosabb dalszövegekből (pár példa a múltból: The Beast is Yet to Cum, Rimskin Assassin, Hug You Hardcore).
Persze egy Lordi koncertről sem hiányozhatnak a gegek, Kone levitált, Mana a Star Wars Imperial March-jára fénykardozott, Hella fejnélkülivé vált, Hiisi megküzdött a Jurassic Park John Hammond-jával, a főszörny pedig hozta a szokásosakat: láncfűrész, hentes maszk, puttony a Blood Red Sandman alatt, ördögi szárnyak a Devil is a Loser alatt (hiba folytán csak az egyik fele működött), de volt egy mozgó kígyó (Wake the Snake) és madárijesztő (Scarecrow) is. Magyarul is kifejezetten sokat beszélt Mr. Lordi, de természetesen most sem a kiscicák helyes magyar kiejtését gyakorolta be.
Merül fel a kérdés, ha az All for Metal-nál zavart a körítés, a Lordinál miért tudom elnézni? Biztosan benne van a nosztalgiafaktor is, de annyi fülbemászó daluk van és annyira jól hozzák a 80-as évek világát, hogy tényleg nem tud zavarni egy-egy gagyibb jelmez. Apropó jelmez, azt nem értem miért nem úgy néztek ki, mint a legutóbbi album borítóján? Úgy emlékszem eddig mindig frissítették a külsejüket.
A dallista minden felületesebb rajongó rémálma lehetett, a 2008-2022 közötti időszakot teljes mértékben hanyagolták (14 albumot ignorálva), a Get Heavy-t és a legsikeresebb The Arockalpyse-t 2-2 dal képviselte, az összes többi nóta új albumos vagy évfordulós volt. Személy szerint én imádtam, sosem gondoltam volna, hogy valaha hallhatok olyan számokat tőlük élőben, mint a Shotgun Divorce, a Wake the Snake, a Kalmageddon vagy az abszolút kedvenc My Heaven is Your Hell. Már csak a Forsaken Fashion Dolls hiányzott, de akkor már tényleg túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Meglepő módon most a szokásos balladát, az It Snows in Hell-t is otthon hagyták, helyette viszont jött a The Children of the Night, amit pont játszottak 2016-ban is, de a refrénje azóta sem hagyta el a hallójárataim.
Újak közül különösen nagyot szólt a Scarecrow és a Dead Again Jayne, remélem huzamosabb ideig megmaradnak későbbi turnékon is, a Lucyfer Prime Evil-ben pedig Kone is megmutathatta tudását, talán sosem volt még ennyire ízes gitárszóló egyik korábbi dalukban sem. De ha már szólók, önmagukban nem nagyon tudok értékelni egy dob/gitár/basszus/szinti szólót, márpedig a Lordi repertoárjában mind a 4 szerepel minden egyes turnén, szóval nem ért meglepetésként, de nekem többször is nagyon megakasztotta a koncert hangulatát és akaratlanul is azon gondolkozik az ember, hogy mennyivel jobb lett volna ezek helyett plusz 4 dal… Nekem legalábbis egyértelmű, hogy nem a szólókat választanám.
A másik amit sosem értettem, hogy miért kell úgy csinálni, mintha a gitárosok énekelnék a háttérvokálokat, főleg hogy a régi dalokban még mindig a zseniális Sampsa Astala (a korábbi dobos, Kita) hangja hallható a háttérben élőben is, egyértelmű hogy csak tátognak a mikrofon előtt… Ettől több negatívat viszont nem is tudnék mondani, és még a végére jöjjön a buli legcukibb pillanata: a koncert előtt láttam, hogy egy apuka kérte a bandát kommentben, hogy köszöntsék fel a lányát majd Budapesten. Azt hittem elveszik a hozzászólások sűrűjében, de én lepődtem meg a legjobban, amikor tényleg boldog szülinapot kívántak neki, ráadásként pedig a közönségtől is kapott egy közös éneklést. Elég menő szülinapi ajándék!
A végére maradt az igazi slágerparádé, Devil is a Loser, Would You Love a Monsterman?, és természetesen a legikonikusabb Lordi dal, a Hard Rock Hallelujah. Évek óta nem hallottam, mégis emlékeztem a szöveg minden egyes szavára.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy elképesztően jól éreztem magam és ez a koncert visszahozta a Lordi iránti rajongásom, köszönöm hogy újra 10 éves lehettem! Annak is örülök, hogy úgy látszik újra növekvő félben vannak, igaz, csak a legutolsó pillanatban, de átkerült a buli a nagyterembe, és a Red Stage tágas falai közt sem érződött kevésnek az összegyűlt tömeg. Sűrűn járnak ide, úgyhogy remélhetőleg találkozunk 2 év múlva a The Arockalypse retroturnéján. Most már biztosan nem fogok 8 évet kihagyni.
Köszönet a Livesoundnak a szervezésért!
Fotók: Varga László. További képeket ITT találtok.
