Sokan őrültnek hittek a nyáron, hogy a Velencei-tó partján ücsörögve kijelentettem: én igazából a február ötöt várom, s vele együtt az ekkor már kihirdetett Iced Earth lemezbemutatót. Az sem lohasztotta lelkesedésem, hogy januárban kiderült: az új album, a Plagues of Babylon, még hogyha kifejezetten jóra is sikeredett, nem váltotta be az előző, Dystopia által ébresztett reményeimet a zenekar új arany korával kapcsolatosan. Mindenesetre február 5 napfénnyel kacsintott ránk – legalább a floridai hard poweresek otthon érezhették magukat. De nem csak emiatt.
Néha nap elgondolkodom, vajon mivel lehetne feldobni például a koncertbeszámolókat? Ha a fent nevezett zenekarnak lehetnek lemezeken át meg átívelő „saga”-i, akkor miért ne járhatnák át a tudósításokat is bizonyos kérdések, melyek a rendszeres (vagy kevésbé rendszeres) koncertlátogatókat foglalkoztatnak? Itt van rögtön az előzenekarosdi. Bizony az se jó, ha valóságos mini-fesztivált szerveznek egy banda köré, mert kis területre összepréselt embertömegben nem annyira kellemes hat órákat tölteni – nem lehet visszavonulni a sátorba, hiszen a Wigwam önmagában egy sátor. A ló másik oldalán sem jobb a helyzet: nincs feelingje a hidegindításnak rögtön a főbandával. Azután nem elhanyagolható szempont az új zenék megismerésének vágya – jó pár csapatot fel tudnék sorolni, akiket előbandaként ismertem meg, hogy azután beleírják magukat rocker-önéletrajzomba.
Ha csupán a számokat nézzük: a kettő, mint jelen esetben, épp ideális! Na tessék: itt körülményeskedem, miközben csak annyira vagyok képes, hogy a második vendégbandát éppen hogy elcsípjem. Mentségem a hatig tartó munkanap, és az ezt követő szerviz (evés, ivás, öltözködés). Szegény Elm Streettel lehet, hogy jobban jártam volna, mert – ideális számszerűség ide-oda – a Warbringer valahogy nem igazán hangolt engem Iced Earth koncertre.
Gyermekkorom kedvenc játéka jutott róluk eszembe, amikor a nagy (fiatalok kedvéért: 33-as fordulatszámon játszandó) bakeliteket megpörgettük 45-ösön. Nos, a Warbringerek kábé olyannak hatottak, mintha valamelyik Iron Maiden lemezt nem 45-ös, hanem 78-as fordulatra tettük volna annak idején. A végeredmény valamifajta death metal/metal core félének hatott, s hiába voltak jó fejek a srácok (a homeless dizájnú dobossal az élen), valahogy nem erre készültem. A közönség részéről is a vendégnek kijáró udvarias figyelem sugárzott feléjük, az első sorokban adódott némi őrjöngés, igaz, ezt (ahogy láttam) a véralkoholszint is indokolhatta illetve indukálhatta.
Fél órás szünet után éppen a Thin Lizzy egy bulizós számába kezdtek bele a hangszórók, amikor az hirtelen félbe szakadt, és az arcunkba kaptuk az új lemeznek (és címadó dalának) intróját. Kicsit meglepettnek tűnt a körülményes koncertkezdéshez szokott nép. A „gépről” sugárzott autentikus dallamokra vonult be legelőször Jon Dette turnédobos, majd a hangszeres frakció többi tagja. Természetesen a másik Jon, aki Schaffer kapta a legnagyobb ovációt, hiszen a ritmusgitáros, némi túlzással élve, maga az Iced Earth. A viszonylag új („két lemezes”) énekes, Stu(art) Block fogadtatására lettem volna még kíváncsi, de ő csupán a dal első sorára érkezett be.
Az epikusan hosszú kezdést sikerült megfejelni a lemez következő dalával, a Democidedal, amit én kissé savasan tölteléknek tituláltam lemezkritikámban. Talán a jelenlévők többsége osztotta e meglátásomat (meghallásomat), mert nem sokan indultak be rá. A bőséggel ontott új dalokból leginkább a két promo – Plagues of Babylon, Among the Living Death – hatott a Club 202 szerda esti közönségére. Pechemre a személyes kedvenc, Resistance pont kimaradt. Két balladával kárpótoltak a floridai fagyosok: The End, If I Could See You.
Azt mondják, a háromlábú szék a legstabilabb. Nos, Schafferék a felemás reakciókat kiváltó új anyagot – nem túl meglepő módon – a Dark Saga és a Something Wicked… albumok szinte minden valamire való szerzeményével támogatták meg.
Érdekes, hogy a zenekar életében új időszámítást elindító, 2011-es Dystopia cd mindössze két dallal képviseltette magát. A Guinnes-rekord rövidségű dalcímmel rendelkező „V”-t (ez volt az albumon az ötödik szám, és a Victory kifejezést is illeti a betű) konkrétan a refrénnél ismertem fel – hát igen, a hangzás miatt.
Nagy kíváncsisággal vártam a Testamentben (!), Slayerben (!!) már bizonyított Jon Dette dobjátékát, de az első négy nótában mintha hatvanas évekbeli beat-zenekar ütősének szöszmötölését hallottam volna. Stu-nak is derekasan kellett küzdenie a kásával. Azután a hangzás vagy kijavult, vagy én helyezkedtem jobban, sőt, átestünk a másik végletbe: a basszus rezonált, a lábdob már-már kezdett gyomrozni. Ezeket csupán kritikusként jegyzem meg – a buli rám gyakorolt érzelmi hatásából semmit sem vont le ez a (csak mostanság, a XXI. században szokatlan) néhány affér.
Az említett helyezkedés nem volt egyszerű, hiszen nem tudnám felidézni, mikor láttam ennyi embert a Wigwamben, vagyis a Club 202-ben. Nem csak azért vagyok őrült, mert nyáron a februárt várom, hanem mert – legalábbis az ilyenfajta helyszíneken – szeretek ruhatárnál, wc-nél, pultnál sorban állni, mert ez azt jelenti, hogy méltóképpen fogadunk egyébként sokat érdemlő, sokra hivatott művészeket. Igaz, fantáziámmal át tudtam vetíteni gigantikusabb helyszínre ezt a monumentálisabb fajta előadást.
Nem mintha olyan sokat mozogtak volna azon kívül az Iced Earth-tagok, hogy időnként fél lábbal rátámaszkodtak a dobszerkó talapzatára. Na jó, hiszen elmúltak már tizenhat évesek. Az új fiú, Luke Appleton basszusgitáros nagy-nagy kedvvel tolta a témákat, még – a Schaffer melletti legrégebbi tag, a 2007 óta itt játszó - Troy Seele hol jó mesterember módjára, rutinosan tolta a gitárszólókat, hol pedig úgy bevadult, hogy kis híján újra kellett húrozni a hangszert.
A csapat lelke pedig Stu volt. Hangja sokkal-sokkal színesebben szállt a légtérben, mint ahogy a cd-k alapján számítani lehetett rá (magam az előző, már új énekessel történt ittjártukat lecsúsztam, mivel pont egy napon koncerteztek Steve Lukhaterrel). Egy kicsit az volt a benyomása az embernek, hogy akár egy teljes opera összes szereposztását rá lehetett volna bízni egyidejűleg – sőt, olyan hangokat csalt ki torkából, hogy a zenekart is pótolhatná ez esetben. Ehhez képest, amit lemezen nyújt, egysíkú dörmögésnek tűnik. Remélhetjük, hogy a tagcserék számában is Guinnes-rekord jelölt Iced Earth vezető személyisége, Jon Schaffer mindent megtesz megtartásáért!
A másik „saga”, amely át meg át hálózza koncertlátogatói életemet, a ráadások világáról szólna. Egy kezemen meg tudom számolni, hány „igazi” ráadást láttam-hallottam, ami nem csak amolyan „ti is tudjátok, mi is tudjuk, hogy visszajövünk” jellegű dolog volt. Tehát az átlagnál lelkesebb közönség plusz jutalmazása. És ha már így van, akkor ennek a blokknak talán valamiféle levezető funkciót kéne betöltenie.
Van valaki, aki komolyan gondolja, hogy egy Iced Earth koncert lemehet a Dystopia, és főleg az őrzőangyallá változott, elhunyt barát balladája, a Watching over me, vagy éppen a zenekarról elkeresztelt dal nélkül? Előbbi kettő nem csupán a Schaffer-életmű csúcspontját, de a metal-történelem legszebb fejezeteit is jelentik. Fura, amikor egy koncert a ráadásban pörög a csúcsra, márpedig most így volt.
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI. MÉG TÖBB KÉP ITT.
