Két évvel ezelőtt a Adrenaline Mob bemutatkozó lemeze, az Omertá akkorát ütött, mint egy rossz féltengely és rögtön ki is bérelte egy csomó zenével foglalkozó szakíró év végi toplistáján a helyét a legjobbak között. Persze teljesen megérdemelten, hiszen az egy bitang erős anyag volt. Hasított rendesen, ötletes volt, egyszerűen jó volt. Így aztán az amerikai bandának a szokásos második lemez problémáját kell(ene) megoldania Men of Honor című lemezével. Azóta viszont történt egy-két dolog a banda háza táján.

Mike Portnoy elhagyta a zenekart másik (és harmadik és negyedik) bandája miatt. Hogy ez mennyire segítette előrevinni a zenekart azon az úton, amit nyitottak az Omertá-val, hát nézzük meg. Igazából azonban nem is kellene az egész lemezzel foglalkozni, hiszen a 11 dalból (plusz egy akusztikus verzió) már a megjelenés előtt ismertük a felét, mert szépen csorgatták nekünk a dalokat. Meglepetés így nem lett a lemez, hiszen a maradék öt-hat dal is korábban vázolt koncepció szerint szólal meg.

A legnagyobb baj a lemezzel, hogy unalmas. Egyszerűen minden, ami az első lemezt jellegzetessé és szerethetővé tette, azt szépen kidobták az ablakon és inkább rámentek a biztosra. Ez egy kiherélt Adrenaline Mob album, telepakolva lírai szerzeményekkel, nyúlásokkal és persze tökéletes üresjáratos dalokkal. Pedig a lemez második dala a Come on Get Up kimondottan jó. Kellően tufa és arcbamászóan sodrós. Viszont dühítő, hogy ezt a dalt szinte kopizzák a Judgement Day-ben. A kezdő riff egy Killswitch Engage nyúlás, de aztán ugyanaz. A Dearly Departed lenne az a nóta, ami elviszi a hátán a lemezt, mert ezt tényleg bazi állat, de kicsit zavar, hogy az énektémája erősen hajaz a Foo Fighters-re. Ettől függetlenül akkor is a legjobb dal az albumon.

A balladai szekcióból - amiből szerintem egy pont elegendő lett volna a lemezen, nem három - a Fallin' to Pieces emelhető ki. Ő lenne az, amit megtartottam volna az albumon. Valószínűleg a producerek nem így gondolták, mert Crystal Clear-ből lett két verzió felpattintva a lemezre. Nem rossz az sem, de sajnos kissé nyálasra sikerült.

A többi dal? Hát ezekkel mit lehetne kezdeni?! Mert azért húznak ezek is szépen, dörögnek rendesen a riffek és Russel Allen hangja azért eszmétlenül jól szól, de semmi-de-semmi érdekes nem történik ezekben a nótákban - és ez idegesítő. Bántóan középszerű a Let It Go, a House Of Lies és a Feel the Adrenaline is. A címadó Men Of Honor és a Mob Is Back azért hál' istennek ezeket jócskán verik a fenti említettek, de nem váltják meg a világot. Plusz nem akarom elővenni ismét a Portnoy kártyát, és különösebben A. J. Pero dobost sincs okom fikázni, de azért a dobok az első lemezen jobban szóltak...

Az a gáz, hogy az Omertá-val megszerzett renoméjukat elcserélték a könnyű pénzre. Hiszen azzal kapcsolatban nincsenek illúzióim, hogy ez a lemez nem fog fogyni. Dehogynem fog! Pontosan amiatt, mert az egységsugarú rockzene hallgatót szolgálja ki, talán még a rádióban is tolják majd, mert simán befér oda is ez a "teljesítmény". S hogy miért lett fitnesz lemez? Mert nagyjából ötödik meghallgatás alkalmával a konditeremben megtaláltam a tökéletes közegét az albumnak. Súlyok emelgetéséhez és kocogáshoz tökéletes - nem kell ennél jobb. Ez lehetne akár bók is, de nem annak szántam.