Akit nem hoz tűzbe a Gus G., pláne a Kostas Karamitroudis név, az is tízezer százalék, hogy hallott már a golyóbis egyik legismertebb énekeséről, Ozzy Osborne-ról. Nos, fenti görög származású, éppen krisztusi korban levő gitáros az öreg Ozzy papa alkalmazottja. Csak hát, mint tudjuk, Osbourne éppen a Black Sabbath feltámasztásában játszik most kulcsszerepet, így az unatkozó zenész összedobott egy szólóalbumot. Mi más születhetett volna, mint egy kis örömzene a barátokkal? Sőt, egy kicsit több is született annál.
Azért e bevezető litánia, mert aki így áll az I’m the Fire hallgatásának, az aligha fog csalódni. Ha viszont „mezei” hanganyagként kezeljük, zavarni fog minket eklektikussága és a szerkesztésbeli hiányosságok is hamar fel fognak tűnni.
Az említett barátok közül a legjobb alighanem Mats Levén lehet, mivel ő négy dalt is felénekelhetett a lemezre. A „top 3”-ból kettőt is, melyek egyúttal mindjárt az első két nótát jelentik. A My will be downt illetve Blame it on met meghallván nem is kell olyan magas véralkohol szint, hogy így kiáltsunk fel: „megvan az új Guns ’n’ Roses (Skid Row)!”. Igen, az első két trackben pontosan az a „dirty” alapokon nyugvó (vagy nyugtalan), azonban mégis ravaszul intelligens zenei szellemiség jelenik meg, amit az imént felsorolt bandák képviseltek egykoron. És ezek az érintettek sem biztos, hogy lerugdosták volna akár legjobb anyagaikról is e zöngeményeket (még ha nem is sorolódhattak volna legnagyobb slágereik közé). Ha valaki nem hiszi, hogy lehet ezt még fokozni, az hallgassa meg a harmadikként következő, a Linkin Park legjobb formáját idéző címadó dalt!
Ezek után sajnálatos, de szinte törvényszerű, hogy erős színvonalbeli visszaesés következik. Ahogy a lemez egyetlen hölgy résztvevője, Alexia Rodriguez énekli a neki jutott dalt: Long Way Down. Ha ezt a nótát kellőképpen megpromóznák – de felsorolt okok miatt nem fogják – rádiós világslágerré avanzsálhatna! Itt viszont engem zavar – és gyanítom, olvasóink nagy részét is zavarja – az affektálos ének, az unalmasan egyszerű refrén.
Lehet, hogy zenei bunkóságomból adatik, de engem a két instrumentális nóta sem hat meg különösebben. Pedig egyikben a Megadethes David Ellefson, másikban pedig Billy Sheehan a Mr. Bigből basszusgitározik. Valahogy velük együtt sem hagyott nyomot bennem a két tétel.
Jeff Scott Soto is kaphatott volna tehetségéhez, hangi adottságaihoz méltóbb dalt, mint a Summer Days. Egyébként is – ha már nyár és strand – itt a lemez második és harmadik harmadában valósággal belefulladunk a balladákba, és a balladisztikus középtempós dalokba. Azért azt szögezzük le: vannak köztük egész ügyes szerzemények, mint például az utolsó kettő track, a Dreamkeeper és az End of the Line.
Meg hát azzal kezdtük: mindez csupán örömzenélés a haverokkal, üresjárati pótcselekvés. Nem akar ez ennél több lenni, de mégis valahogy mégis egy kicsit több lesz: az év egyik nagyon kellemes zenei meglepetése. Az osztályzat pedig: egy nagyon erős négyes.
