Ez is megvolt. Láttuk, hallottuk a legendát. Mielőtt valaki gúnyolódás vagy agylágyulás jeleit vélné felfedezni az iménti mondatban, annak számára szögezzük le: a Silverstein a maga műfajában, igenis, hogy legenda. Más kérdés, hogy mi ez a műfaj. (A képek nem a helysínen készültek)
Személy szerint a kanadai ötösfogatot, mint valami dallamosabb metalcore bandát tartottam számon. Egy kritikában azt olvastam, hogy ez az emocore. Pedig az emo kornak mintha már vége volna. Sőt, amikor vagy másfél évtizede (!) elindultak kanyargós útjukon, akkor meg még nem volt olyan, hogy „emo” – vagy csak még hozzám nem jutott el a híre? Olyan szempontból is durva túlzás divatmuzsikusoknak titulálni Silversteinéket, hogy koncept-albumaik agyas bonyolultsága az Iced Earth hasonló megnyilvánulásaival vetekedik.
A rock „leánykorában” – nyolcvanas évek – egy tizenöt éves banda veteránnak számított. Emlékszem, mekkora nagy szám volt, amikor az Edda megérte a tíz esztendőt. Persze, ma már működnek a színtéren negyven éves bandák is, de mégis nehéz egy hárommal több, mint tucatnyi éves társulást tini-bandaként emlegetni. A tagok – és ez látványra az előzenekar szerepkörét elvállaló, hazai Shell Beach legénységére is vonatkozik – pont annak a korosztálynak képviselői, mely ellen a közönségük legnagyobb szegmensét kitevő késő tizenéveseknek és kora huszonéveseknek lázadni illenék. Okos a mi generációnk: képesek vagyunk még az ellenünk irányuló lázadásnak is élére állni! Persze, rám sem lehet panasz, ahogy ott feszítettem Bring Me The Horizont feliratú pólómban.
De a francba már ezt a sok filózgatást! Lépjen hát színre elsőként a Shell Beach! Egy-két száz ember előtt tette mindezt. Igaz, voltak akik a kerthelység kivetítőjén futó vb-meccset választották. Végül is a hely megnevezése: Dürer KERT, hát nincs igazuk? Nincs! Még akkor sem, ha szegény honfitársainkat minden sújtotta, ami előzenekart sújthatott. A közepesnél enyhébb mértékű érdeklődés mellett kása-hegyek, mikrofon-besz@rások jutottak nekik a különféle lehetséges természeti katasztrófák közül.
Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy műsoruk után egyetlen dallam-foszlány, riff vagy refrénsor se éljen bennem tovább. Mivel úgy tűnt, éppen az este főattrakciója által vágott zenei csapást szerették volna követni, óhatatlanul is sileversteini mércével mértem kvalitásukat. Bevallom, ezen legelső találkozásunk után otthon megforgattam kicsit a muzsikájukat – „konzervben” határozottan minőségibbnek tűnt. Lehet, hogy egyszerűen rossz napot fogtak ki – néhány újabb alkalom, és választ fogok kapni kételyeimre.
Az átszerelési szünetben jómagam is csatlakoztam a meccsnézők táborához. Algéria 2-0-ra vezetett Dél-Korea ellenében, amikor – érzésem szerint egy-két perccel a forgatókönyvezett fél 10-es kezdés előtt – feldübörgött a hamisítatlan live music! Valósággal ledobtam kávéscsészémet (tényleg kávét ittam, nem kell mosolyogni), így néhány másodpercen belül én is részévé váltam a hirtelen kezdéstől alig ocsúdott nézőseregnek. Mondjuk a sereg szó azért enyhe túlzás; ha lett volna csillár a Dürer nagytermében, akkor se lógtak volna azon az érdeklődők. A nyitó My Sword… alatt begyűltünk, és már a Sacrifice alatt megmutatkoztunk a magunk valójában: a terem első harmadába állított keverőpultig számított teret is csupán hézagosan töltöttük meg. A baráti jegyár, a műfaj és a kanadaiak ismertsége viszonylatában ezt negatív meglepetésként éltem meg.
Más kérdés, hogy az érzelmes metalcore/post hardcore élcsapatának tagja el tudták velünk hitetni: valójában a Papp László Arénában tombolunk. Mintha óriási mértékű érdeklődés iszonyú energiáját szívták volna magukba, és sugározták volna visszafelé! Billy Hamilton basszer lábai többet időztek a levegőben, mint az alacsony színpad deszkáin, Josh Bradford - magyar koncert alkalmához illően – kackiás bajszú betyárként szántotta a színpadot (pedig a betyárok nem igazán szoktak szántani). A Silverstein két énekese pedig Shane Told…hát igen, erre voltam elsősorban kíváncsi, hogy tudja megoldani élőben a srác a károgással mixelt hörgés és a megadallamos ének pillanatonkénti váltását. A hogyan kérdésre a válasz az, hogy tökéletesen! Közben még viccelődni is jutott ideje; ál-vitákat kezdeményezni a technikusokkal, zenésztársakkal, hogy kell-e füst a színpadra, avagy nem.
Azért miránk sem lehetett panasz: bármikor kitartotta Shane a mikrofont, bárhonnan folytatni tudtuk az aktuális dalt. Az énekes úr külön kérte is azt, de e kérés nélkül is hatalmas pogókör nőtte ki magát, ahol eszeveszett csikók módjára szaladgáltak, rúgkapáltak az alacsony átlagéletkorú közönség felszabadultabb alkotóelemei. A buli vége felé beindult a kezek hullámain valószörfözés (veszélyes vállalkozásként ilyen csekély népsűrűség esetében), majd a színpadról is bevetette magát egy hátizsákos mókus. Josh egy dühös taszítással segítette hozzá a sikerhez, de földet, illetve kezeket érésekor a bajszos gitáros már kajánul mosolygott.
Valamit a dalokról is, igaz?! Amit leszűrtem az az, hogy – számomra meglepő módon a 2005-ös Discovering in Waterfront biztosította a műsor gerincét, és nem a legutóbbi album, a This is how the Wind shiffts. Oké, persze, ez a majdnem egy évtizede megjelent anyag az ő „Number of the Beast”-jük (Operation: Mindcrime-juk, Master of Puppets-ük), de azért furcsa volt, hogy a bemutatni hozott lemezről elvétve csendültek csak nóták. Természetesen az új nagy sláger, a Massachusetts harmadik tételként fel lett tálalva, örültünk is neki!
Amikor a My Heroine után a srácok elköszöntek, és a hangfalakból a technikusok zenéje kezdett tódulni (jelezvén: ma itt már hazamenetelen kívül nem lesz semmi), nem akartam hinni a fülemnek! A játékidő mindössze egy órányinak bizonyult! Igaz, az rendesen oda lett téve, a végén is sok-sok „szuvenír” dobütő, pengető lelt új gazdára, Shane szinte mindenkivel lejattolt. Mondjuk ez sem telt túl hosszú időbe, de talán egy jelként volt értelmezhető, hogy nem a gyér nézőszám miatti kedvetlenség alakította a koncertprogramot ráadás nélküli torzóvá.
Igaz, hogy az egy óra alatt a tagok többet kiadtak magukból, mint bármely VB focicsapat tagja két félidő alatt, de néhány ügyesen elhelyezett, a többieknek szusszanást biztosító hangszeres szólóval növelni lehetett volna a teljesíthető időszakot. Megjegyzem: az új gitáros srácnak, Paul Marc Rousseaunak volt egy rövid egy szál gitáros-énekes betétje. Úgy tűnik, Kanada egyik büszkesége vonzódik az irodalomhoz, mivel zenekarukat eleve kedvenc írójukról keresztelték el, itt meg akkor egy másik is! Legalább gond nélkül elértük a 74-es trolit, sőt, a 11-ig nyitva tartó CBA boltban is vehettünk kései vacsorára valót!
