Madárlátta jegyzetfüzetek, és sártól (és folkmetáltól) kisilabizálhatatlan rúnákká degradálódott helyzetjelentések. Mármint a jegyzetfüzetben. Ez minden mentségünk a nyári utolsó két rákkenró' helyzetjelentés idáig csúszására. Mostanra viszont sikerült kiganajozni a koszcsíkok és sörfoltok közül, ami belepte, szóval ideje leporolni az emléket is: milyen is volt az "ilyennincsdemégislett" Rockmaraton?

Kicsit szegecses, kicsit piszkos, kicsit olcsó, de legalább a miénk. Igazából épp olyan, mint az eddigiek, csak majdnem. Ennek minden előnyével és hátrányával. Délutáni pogókban elviselhető mértékű szurkálódás következik.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
7-re az egész napos viharok ellenére Budapestről sikerült is leérkezni a Malomvölgybe. Amerre a szem ellát, sár, rockerek, elhagyott PET-palackok, felszedett punkleányok, és mosolyt lemosni képtelen eső, eső, eső. A látótér középső harmada mellmagasság egyetemesen fekete csatárlánc, benne sorba áll Judas Priest a Kornnal és Ozzyval az elnyűtt humorosságú és anyagú metálpólókon, a fény is letörik a szegek hátáról. Kissé elszomorít ez az elmaradottság, ami itt inkább kortalanság. A levegőben úszik, már az olcsó szofidohány, ózon és benzin szaga mellett, hogy a rock öreg, bocsánat, örök, és elpusztíthatatlan. Se megfogyva, se törve senki. A hangulat bizakodó, bár az orbákolásokban kevesebb a humor, és meglepően sok, az érkezők bő harmada 40 feletti, akiken látszik, micsoda kínszenvedés itt ropniuk, max is csak májukat annihilálva képesek szétrúgni a padlógumit. A Gróf Balázs által lassan magyar popkulturális ikonná magasztosuló Rockfater ebben is remek példát mutat nekik Bőrgyulával, a gyönyörű-gyönyörű tüzes, vagy 20 méteres színpadzászlókon két oldalt. Mondjuk őket később látom csak, mert vagy 1 órát kell várni, mire rákerülök a listára és bérek. Ugyan lecsúsztam Niburtáék földrengető bulijáról (interjúval pótolva lettek - hamahama' itt is jön!), nem rinyálok, örülök, hogy a szervezők szinte előző este adtak 1 nap élményre lehetőséget, frissen Deep Vally és Kvelertak után többet nem is bírtam volna.

Beszánkázván a húszcenti fesztiváltrágyán és kozmetikai iszapon, fogad az ismerős látvány: tábor jobbra, vásáros hangulatú arénává terebélyesült "metálfőtér" balra, óriási rockerkieg-sátor plafonig övekkel, szembeszéllel jőve baranyai identitászavaros redneck, neonfejű cybergót tinilányok, felgyűrt ujjú borotvált munkásasszonyok, szóval a megszokott színesség... bár megdöbbentően kevés kiöltözött pankot és 18 alattit látni. 

Bár sikerült beérni a kezdésükre, a pultnál megakadás miatt csak a Niburta utolsó hangjára kitóduló hobbivikingekben és víkend-gótokban dús fansággal találkozhattam. Mindegyik kiizzadva és olyan gonosz mosollyal közeledett hozzám, hogy egy kormányprojekt sajtótájékoztatóján is érezhettem volna magam, ha nem lett volna mindenki militaryban meg norvég ékszerekben. A legénységet egy interjúval kárpótoltam, ami már nagyon-nagyon régóta érett nekik, és hamarosan rátehetitek szőrös, vizezettsörös-pohárhoz iszamodott kacsóitokat is! Amire odaérünk, konstatáltam a VIP-részleg komfortját, ami sokat vesztett VIP-ségéből, mióta legutóbb láttam: anno még botfülű, nímand zsurnalisztaként sör-kolbászoltam itt a nagydumás Tony Camposszal és az akkor épp szőke gruppiknak atyai lelki segélyt nyújtó Kirk Windsteinnel... most viszont egyszerűen egy nyugisabb és rendben tartott bárpult/minitábor lett e körlet. Talán csak rossz időpontot fogtam ki, talán csak az aznap esti nagyszínpados fellépők döntöttek úgy, hogy ki se teszik a lábukat a VIP VIP-jét adó backstage-utcából, talán csak az egyébként szomorú apropóból, Máté Attila alapító/tulajdonos előző évi eltávozásának emlékére a sarokba állított tévés-hangszórós emlékmontázs volt túl hangos, mindenesetre, nem éreztem magam luxsuextra sztárközeli körülmények közt. Nibuékkal, bár 2 falon túl is, de üvöltve, összehoztuk azért a csevejt. Ettől ki is száradt a torkom, szóval kicuppogtam egy jó pofa sörrel egy öreg klasszikusra...

Deák Billel már sokadszorra teszek próbát, és sokadszorra sem tud megnyerni. Hiába ő a magyar blues egyik keresztapja, hiába tisztelem mindazért, amit letett (meg ami halálit alakított a Kopaszkutyában), hatalmas a formája, a szíve ("csokipofák vagytok, gyerekek"), meg a farmering mellszélessége, akkor is csak - mea culpa - egy öreg, rikácsoló motorospapát láttam és hallottam a színpadon, semmi többet, és ennek a professzionális, mégis gyászosan szolid, sőt, egyszer egészen kaotikussá váló aláfestés se tudott mankót nyújtani (*bocs). Megható látni, hányan tolták a Bill papára, félig megtöltötték a "nagy gumimezőt", de hol van ez a 2009-10-es népünnepélyekhez, ahol városnyian csápoltak rá? Ha csak tömeggel működik a buli, az a buli nem is  igazi buli, és nekem a Kapitány nem volt az. 2 számot sikerült végigállni, de még azok se maradtak meg - szerencsére az én finnyáskodásom az 50 felé húzó bluesfanok (és szinte csak az ő) kedvét nem szegte. Mondjuk csak az övükét nem, mert mikor kajakörre mentem a színpad körül, sűrűbben szállíngóztak elfele az emberek. -- 2,5/5

Gyorsan be volt alkalmunk kukkantani az ország legkorrektebb stoner-reménységei, HAW-ék koncertjére is... Az utolsó számok erejéig. Ami rám nézve szégyenletes, a zenekarra viszont nem! A körülöttük levű hűhaw most már totál érthető (és ezért ne verjetek össze sörtartókkal a következő moshing során, kösz). Makó Dávid sürög-forog, izzad, nyög, üvölt és szépen danol a színpadon, még ha nem is ugrál, a többiek pedig húrhántó fatörzsekként állnak és lengenek, a hangzás NOLA-szintű, a vörös fényekben és a meglepően barátságos és méretes tömegben meg jobban lever a víz, mint haknibandát az adóbevalláskor. A Soundtrack of our Friendship számai felcsendülnek - mit csendülnek! villámlanak! mennydörögnek! igáznak! -, és te máris a Sosevolt Nagy Magyar Erdősivatagban leled magad. Annyi mondva- és kettes alapgrúvra csinált fotelsztóner hazai próbálkozás után öröm volt látni és hallani egy formációt, ami nem csak nem tolja az arcodba azt, hogy mákkora sztónulás folyik a golyótól golyóig flannellben, hanem fel is nő a feladathoz, vagyis: nemzetközi szintű, mégis kellően primkó, súlyos és dallamos soundtracket szolgáltatni kimért épületbontáshoz. Az egész zenekar mozgékonyabbá tétele, még egy kis artikulálás-beli csiszolás és finom zenei kitekintgetések a zajkeretből: ennyi kell csak, hogy ÜBER legyen a jelenleg "csak" zsír produkció. Addig is, tartsuk rajtuk bevérző szemünket! -- 4/5

Egy orgazmussal felérő szalonnás óriáslepénnyel később végre pozícionáltam a méltatlanul mindössze tán 2000 (se) körüli tömegben, felgyűrtem a bőrkabiujjat, és hát akkor, HOBO. Én Édes Istenem. Ezért az egy koncertért, már előtte eldöntöttem, a könyékig érő disznókulák és levükbe ájult trasherek koncentrikus gátjain is átküzdöm magam, és HOGY BEJÖTT!!! Mert minden volt. Gátak is, amik ledőltek, és koncert is, ami... ami... Áhh. Aki szerint Hobo egy elszállt, színpadias fasz, az még nem látta őt mostanság. Sajnos a HBB koncertekről végleg lecsúsztam, de látszik, vén kollégája Póka Egon és a 3 új zenésztárs között mennyire elengedi magát, micsoda szeretettel és lazasággal nyomja a műsort. Mert Hobo úgy nyom showt, hogy nem kell csilivili ruci, reflektorok lerúgása, néha még tisztes ének se, csak egy kis épphogy-nem-szarom-le énekmondás. Mert itt a lényeg, és ez világos, az, hogy ÁTADJON valamit: magából, bánatából, mulatságából, intelmeiből egy darabot. Ahogy azt egy valamire való lírai alkotónak egyébként kéne minden esetben és eszközzel. Régen találkoztam olyan előadóval, aki némi jól leplezett aggodalommal (kétségbeeséssel?) érces hangjában ennyire az üzenetre hegyezte volna ki műsorát, és 2014-ben, Magyarországon, ezért csak hálásak lehetünk neki, nekik. Még ha a "jaj de jó a habos sütemény"-re ökörködünk is együtt, akár ha a Madárijesztőt morogja vagy a Késő Van Már vészmadárdalát kárálja is, az ember csak akkor nem tud rá figyelni, és szívni, szívni a hatalmas tapasztalatot, a jól artikulált, keserédes magyar korrajz sorait, ha direkt nem akarja, ha direkt zárkózik el. Mert azért a költészet alatt mégis 100% bluesrock hasít. És mert a Hajtók Dalára megfagyott bennem a fülzsír. "Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen... Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem" Ez a pár sor a végén körbevokálozva, váltva a szegény magyar melós fojtogató, hüppögő szerelmes vallomásával gyűszűnyire rántotta össze a torkomat, egy olyan élethelyzetbe pottyantott engem, urbánus amatőr firkászt, amiben bár személyes részem nincs, de már hazai millióknak van, és azt hiszem, 3 percre megértettem mindent: a kilátástalanságot, a muszájságot, a félmegoldást, a tehetetlenséget és az elhagyástól való zsigeri rettegést. A műsor java a kvázi tökéletes Circus Hungaricusról szólt, de hátborzongató a 80's évek végi szövegek újraéledő korszerűsége is, és hátborzongató az ember hangja, lehengerlő hanyag eleganciája és karizmája: tekintélyesen, de nem kapaszkodva viseli éveit. "Hajtó vagyok, ne lőjetek!" - hangzott el a kiáltás, és egy ezredmásodpercre kihagyott a levegő rezgése is.

Tornóczky volt idén a 2. gitáros (az első Vastag Gábor volt az ezévi Fishingen), aki lihegésmentes, bravúrosan csiripelő szólójára leesett a sok-sok első sorban kopott állam, de Fekete-Kovács Kornél mindenhangszeres ráadása és Szakadáti szinte metálos keménységű dobjátéka is egyszerűen hibátlanok voltak, mindenki megkapta a maga kis rivaldafényét, mialatt alátettek "a Nagy Bodrinak". Az egyetlen, amit hiányolok, hogy nem énekel eleget... Olyan gyönyörű, mélyen zengő hangja van, és néha mintha elharapná, lespórolná a daltémákat. Mondjuk így 70 évesen valódi csoda, hogy egyáltalán koncertezik, nem ám hogy így. 2014 legjobb magyar nyelvű koncertje volt Hobóé (a Fishinges Néhai Bárány és A Kutya Vacsorája mellett) számomra, és a totál random vállam veregető, egymásba karoló, vagy csak szikáran mellettem állva vigyázzba vágva éneklő kora- és sose-öregeknek. A Késő Van Már és a Világszám meg úgy szóltak, hogy abban aztán se finomkodás, se hiba, se könnyedség: senki se higgye, hogy ez a zenekar "puha" meg öregfiús, mert hátrabassza a hajat ám rendesen, ha arról van szó! Hobónak és Bandájának helye van Magyarország nagyszínpadjain, kívánom nekik, hogy szorongassák meg a szívünket, lopjanak belénk még egy kis kételyt, meghatottságot és gondot sokszor még! -- 5/5

Angertea-ékre még épp szempárámat fejtegetve estem be, és 2 dolog szökött szembe (a könny helyére) azonnal: 1. hol voltatok eddig az életemből és 2. hol van a másik gitáros? Aztán rájöttem, hogy nincs. A dob néha egész kellemetlen monotonitását valamelyest ellensúlyozzák a matekos megoldások, a basszgitáron műveltek külön algebrai szemináriumot igényelnének (120 db-en), és a Pattoni lehetetlenségű és karcú hangzás is követel pár magasan szálló ördögvillát, de mégis... mégis... Üvölt a produkció plusz egy gitárért. Annyira dús, annyira teljes lenne a hangzás egy esetleges vokállal és egy biztosan diszkréten trillázó hangszőnyeggel (nem is feltétlen riffritmussal) a háttérben, és nyilván a NoMeansNo meg a Faith No More is kevesebbet jutna eszembe. Amúgy el tudtak kábítani és fel tudtak rázni, Mihály Gergely olyan intenzitással tud színpadot hágni meg fetrengve szólózni, amit nem néznél ki jócserkész-ábrázatából első blikkre... Érthető, miért halk szavú titánjai (miért halk szavú, az is érthető, meg miért titánjai, az is) ők a magyar undergroundnak már 1-1,5 évtizede. A dalok? Mintha TOOL-jellegű összejammelt vázlatokat levágnánk, leegyszerűsítenénk és élesre reszelnénk a sarkain, adnánk hozzá 1 picike gombácskát és sok-sok keresztspárgát meg patkánytorzítót, és voi lá. Nekem bejött a Mérgestea, bármely külföldi feszten tisztességgel megállták volna helyüket, még a tört ütemekre, zaklatott majdnem-be-beinduló számaikra akadozó pogókezdemény se vont le az összélményből, de tényleg: ide kell MÉG valami. Az adott eszközök ki vannak aknázva, a váz acélos és cizellált, de most falazni kéne. Amúgy 3,5/5 (MAJDNEM 4, teljes mániákus elszállásokból többet pls, és már légipsotán küldöm a hibádzó felest utánatok)!

Gondoltam, végezetül átnézek a szélső sátorba, mi van, mert az emberek, mintha disznót vágnának, áramoltak oda, no meg a Síva-jellegű (8 karral kiszolgáló) kávéspultokhoz. Oda tartva úgy botlottam bele egy VHK koncertbe... Na de állj. Gondolkozzunk most el ezen egy pillanatra. VHK koncertbe nem "botlunk bele", pláne nagyszínpadnál. Az beszippant, elemészt, megtáncoltat, levetkőztet, kiüvölteti a fekete epédet is, lealáz és felmagasztal. Volt szerencsém többször is berántódni a révületbe. És, hát... ez most nem jött össze, uraim. Persze mindenki nézze meg magának.

Az éjjel már nem is olyan legényekből alig 200-an lézengtek az urálinak szánt (aztán uránvárosiig jutott) bachalánián. A színpadon folytak az energiák meg az ultraibolya fényesők rendesen, de elé vagy nem ért el, vagy nem lelt kellő táptalajt. Egyszerűen nem vonódott be a közönség, a circle pitté alázódó közös törzsi tánc pedig inkább volt "rántsálrá ricsike éjfélvaaaan rúgjad", és ez, valamint a szar, karcos-csúszós hangosítás megölte a showt. Nem az egész múlt persze az ország ügyeletes telesámánjain, és az eddigi show-ikat átélve talán okkal remélhetjük, hogy ez a kis (kommunális-rockerössznépi) sárbahasalás  gyors feltápászkodást hoz majd magával. -- 2,5/5

A záróakkordra viszont nem lehettem felkészülve. És most pályafutásom során először talán, ezt nem izgisen mondom. Miután megsétáltattuk a praclit egy tüneményes sztónerrocker jányzóval, aki zenekara aznapi fizetségére várt (éjfélkor, de még utána is... személyiségi okokból neveket nem közlök), minden mindegy alapon beestünk Hollywood Rosera. 2012-ben fergeteges showt nyomtak, príma előadásmóddal, kellően nagy pofájú, de nem magamutogató tisztelgést nyújtottak a Hard Rock Hősei előtt, és még a saját számaikat is ízlésesen elegyítették itt-ott a műsorba. Valódi nosztalgikus élmény voltak...akkor. Csak úgy fest, a legények túl sokat látták az utóbbi években EZT:

Van egy pont, mikor egy sikeres coverzenekar elhiszi, hogy nekik ez a kisujjukban van. Hogy nekik coverzenekarnak lenni snassz, igazából passzéból tolják, ez merő királyi pénzfejés, egy hakni, egy ismerős tálca, amin saját nagyszerűségüket tehetik a jól bevált közhelyek közé, amit a buta parasztok amúgy talán elsőre nem ennének be. És ha a 'róz égő hajmetálos sárkánytetkó lenne, bizony a saját farkát szopta volna. 2 órára(!) húzták a showt minden mindegy alapon, rengeteg fillerrel, a második felében itt-ott már elugrált a ritmusszekció is. 3x kapott külön, 4-5 perces, hangfalra mászós szólóblokkot a gitáros srác - ilyen tükörberejszolást utoljára akkor láttam, mikor Leander külön eljátszotta egyedül zongorán a Szomorú Vasárnapot ugyanitt nagyszínpadon 1-2 éve, mielőtt a zenekarával is. Gondolom a szemükbe is ment, mert eléggé elvakította őket a siker, és azt hitték, a taps NEKIK szól, nem a Paradise Citynek. Az egész gesztusnyelv és a kiszólások is erre hajaztak... Már annyira mindegy volt nekik az egész, hogy másfél perceket nyomtak (ha jól dereng) Godsmackből, Alice in Chainsből, és műfajilag teljesen más közönség-kedvencekből, DE PUSZTÁN CSALINAK, egy olcsó hujogatásért. Kiss-kiss, bang-bang! Hatásvadászat. Konkrétan a 30. perctől rosszul voltam ott lenni, de végig kellett állnom, akkor jött az éjszakai fuvarom... 3x majdnem elaludtam, állva; 2x otthagytam volna a sátrat így is, de a brutális sártenger, a hideg, és a földről a szemembe irányított reflektorok visszaűztek. Csapdában éreztem magam. A saját dalokból az a 2-3 is túl soknak tűnt, mikor a szövegekre figyelve szembetűnt elképesztő soviniszta sekélyességük és ötlettelenségük, hiába volt alattuk akár Slash's Snakepit B-sidenak is beillő, dögös saját alap. Axl Magyar Hangja este is napszemcsiben volt, sőt, kétszer a szám közepén(!) ment hátra brahizni a keverőpulthoz a Tutuval meg a Sanyikával, mert ő ROKKSZTÁR, érted, mert ő MEGTEHETI a susogós mezében, érted, te meg nem, érted... te meg nem érted. Kurvára ajánlom, hogy tanuljátok meg, fiúk, mi a mérték és kinek az értékét is közvetítitek, mert ebben úgy kb. a kihallható zenei tudás volt élvezhető, és csak és kizárólag erre kaptok 2/5-öt. Egyébként a "jelenlét"-ért simán csak 1,5 járna, számomra az is szörnyen visszatetszést kelt, hogy a GnR módosítatlan szimbólumait használjátok a termékeken, a showkon, nagytotálban... És ne higgyétek, hogy a "jól megcsinált nagy buli" a Rockmaraton utolsó előtti éjjelén ekkora győzelem! Mikor a jelen levőkben nem maradt más hajtóerő, mint a haláközeli véralkoholszint meg a kölyökkori slágerek, meg pár hason állapotú span, és muszájból is tovább kell ébren maradni náluk, és muszájból is haddszedemfel aztavöribögyös gótpicsát, ha elég fáradt, úgyis lefűzöm, ehhehe, böff... Ja, és hogy név szerint nektek szól a taps, na, azt se feltétlen.

Levezetésnek már csak villanások, félholtan: rokkdiszkó élő hangszerekkel, egy duci tagokból álló banda, irtózatosan jól nyomja a Doorst vagy 20 percig, öröm hallgatni. A VIP-ben fél órán át keresünk színpadmestert, aztán feladjuk, fizetés később. Körülöttem halkan bözzögő, konzervméretű szúnyogok, szúnyogméretű gruppilányok, sárban hibernálódó huszonévesek természetes terepszínbe öltözve, és az elmaradhatatlan, bizonytalan-rekedt "H-hoooolvana P...P...PPOKKOLGÉÉÉPKAZETTÁÁM" hasítása az éjszaka csipkés dekoltázsába. Meg bicskával sárkaparás heretájékról, olyan vastag. Hobónak bedobok pár tojásos-kolbászós szenyót elmenőben (régi ígéret), úgy tapsol és nevet érte a hátsó ülésen, mint egy kisgyerek, teljes a meghatottság itt is, ott is. Végül a Powertrip legénysége/leánysága - puszi a popójukra - besuvaszt a szedánba és ledob Pécs halott betongereznájára 4-kor.

És én... Kiöregedtem, basszátok meg. Nem adja meg nekem a Rockmaraton már azt az élményt, amire 2011-ben okkal számítottam, ami elvitte a hangomat, ártatlanságomat és a természetes oldspice-illatomat. A tojtojok lassabban telnek, a VIP üresebb, a sár nagyobb, oké, ezek mind apró konform-dolgok, de akkor is... Több szippantóskocsi? Egy gumiutca a központi térig? Nem látok bele, meg oké, környezetvédelmi is a terület, de ezek azok az apróságok, amik élménnyé, nem romantizált küzdelemmé tennék az ott tartózkodást mindenki számára. Mondjanak bármit is az érkezők, szerintem 2014-ben nem kéne ezeknek feltétlen velejáróinak lenniük egy rockfesztnek, és részemről akár fizetnék is 2000-l többet a hetijegyért ilyenekért cserébe. Ami aggasztóbb: korosodó és a mainstream rockra/metalra (ill. ezek vonulataira, pl. őspánkra meg folkra) kapós huszonpárévesek és negyvenesek egyre kevésbé vegyülő, egyre kevésbé lázadó, egyre inkább csak módszeresen bebaszni (nem pedig hülyéskedni, ismerkedni, sztorizni) akaró tömegén vágtam át magam jó párszor, akik közül sokon látszik, hogy egész évben végre egyszer felvehetik a vállalati ing meg a szegő-fényező melóspóló helyett az ACDC-pulcsit, lejöhetnek azokkal, akikkel ifikorukban motoroztak... A Rockmaraton számomra nem szólt eléggé a mai keményzenéről (bár látható a törekvés pl. más napokon Koffin Kats és magyar hardcore és stoner bandák hívásával), sőt: nem is igazán arról, mi ma a rock. Mi lesz így viszont a fiatalokkal, a tinikkel, a majdnem-gyerekekkel, a bajkeverőkkel és azokkal, akik nem szentimentális nosztalgiából, hanem valódi szenvedélyből lázadnak - és akik életének aláfestőzenéje netán már nem az Aggyápénzt, holnapmegadom, meg a Nálammindigkétforintezadal? ŐKET kapjátok el, küzdjetek érettük foggal és fekete körömmel, innovatív mai bandákkal, mai rock'n'roll rítusok kínálatával! Talán most nem ők adják a törzsvásárlók magját, de 1-2 év, és ők fogják. Vagy nem...

Addig is... A régi Sziget-szlogen, a "Kell egy hét együttlét" ideális itt mindenkinek, aki örökké (vagy csak évi 7 napot) 16 akar lenni. Pontosan NEKIK való a statikusan berendezkedő Rockmaraton. Lehet, én már nem vagyok ilyen, de ez legyen az én bajom.

Köszönöm a last minute is elintézett bebocsáttatást a tisztelt szervezőknek!
Apropó: most már várakozhatunk a 2015-ösre. Negyedszázados Jubilálás lesz...
Hát lepjetek meg minket, nyissatok nagyot!

~

by Nemesúr(/Nemes Márk)
a fotók a Rockmaraton és a zenekarok oldaláról, ill. Sir Tonytól származnak