Nem valami szerencsés így beszámolót kezdeni, de mégis közlöm: az előbandát sikeresen lekéstem. Minden összejött: a 74-es trolit busz pótolta egy nyúlfaroknyi aszfaltozás által támadt akadály miatt, amely terelt útvonalon közlekedett a "nyóckeren" át (úgy értve: a busz, és nem az aszfaltozás). A sajtólista a pénztárban volt elhelyezve, s persze illő volt végigállni a sort. Mindezek alatt pedig lepörgött a Damnation Day ausztrál csapat kevesebb, mint fél órás műsora. Nem mintha külső körülményeket akarnák hibáztatni a magam feszített napirendje miatt.

Előzenekar mégis volt; úgy mint Dio, Iron Maiden, Rainbow...ők dübörögtek a hangfalakból egy-egy szám erejéig szórakoztatási szándékkal, s valóban szórakoztatva a népet. Külön tanulmányt lehetne írni a technikusok zenéjéről is, mikor mit miért tolnak be éppen? Odafigyelnek-e, mi döng, avagy ami a kezük ügyébe kerül, azt?

Azután folytatódott a nagy sietség, amit a "D Day" esetében megtapasztaltam - azaz nem tapasztaltam meg. Hiába, no, nem érdemes mindig a facebookos "menetrendekre" hagyatkozni! Már húsz huszonhétkor kialudtak a fények, és a meglepett közönség arcába kapta az Accept friss lemezének, a Blind Rage-nyitódal Stampede intróját.

Az egyik, amit dicsérni lehet, az a németek bátorsága, ahogy neki estek az utolsó két lemez dalainak. Mert ez, ugye, már nem a "klasszikus korszak" a "klasszikus felállással". De az idézőjel nem véletlen; a második dühödt ütésként lesújtó Stalingrad majd évtizedek tükréből visszatekintve a zenekar (egyik?) legnagyobb himnusza lesz. Hasonlóan be lehet kapcsolni a közönséget a 200 years apokaliptikus dalsoraiba.

Mindazonáltal az a fene nagy igazság, hogy az Accept-látogatás jelentőségéhez képest eléggé mulya közönségnek bizonyultunk, egészen a (telitalát refrénnel bíró) Losers and Winnersig. Egyébként full teltházat csináltunk a PECSA belső termében. Akik tartottak a lökdösődéstől, kissé ki is szorultak - bár hangsúlyozom, nem volt mitől tartaniuk a kissé halvérű társaságban.

A három régi nótából - Losers and Winners, London Leatherboys, Starlight - el lehetett végezni azt a bizonyos összehasonlítást...nos, a dalok semmivel sem szóltak rosszabbul Mark Tornillo énekével, mint hajdan Udo tolmácsolásában! Mark egyidejűleg Udo, Lemmy és Klaus Meine! Mégsem tolakszik előre, sőt talán túl szerény is! Hogy gyakran a háttérbe húzódik, teret engedve a "muzsikusoknak" - nem probléma. Jópofa volt, ahogy a dob mélységéből biztatott bennünket, vagy a Stalingrad szovjet himnusz betétje alatt vörös zászlót lengetett...Accept felirattal. Viszont nem túlságosan kommunikatív ember. Meg is ijedtem: a vendégcsapat gyors levonulása, a korai koncertkezdés összefűzve a minimum-közönségcventrikusággal azt sejtette, hogy gyorsan le akarnak minket rendezni, de szerencsére ez ügyben kellemes csalódás ért. Tisztességes játékidőt kaptunk, talán verdeste a két órát is.

És azt meg kell hagyni: életem több száz koncertje közül, melyeken részt vettem, egy sem rendelkezett ennyire tökéletes hangzással! Ez nem csak arról szól, hogy egyetlen besípolás, énekmikrofon-besz.rás sem rontotta az élvezetet, hanem legalább annyira arról, hogy mindent patika-mérlegen egyensúlyozott ki a hangtechnikus. A No Shelter során pedig egy nem mindennapi gitárpárbajnak lehettünk fültanűi, melyet Wolf Hoffmann gitáros és Peter Baltes basszusgitáros (!) vívtak egymással. Basszusgitárral szólózni azért nem semmi!

A Tornillo éra dalai nagyjából 50%-nyit tettek ki a setlistből - ez mindenképpen dicséretre méltó a könnyű megoldás gyanánt visszafelé játszással szemben. Ezen belül a vadi új Blind Rage nóták talán fél tucattal képviseltették magukat. Titkos favoritom a Dark Side of My Heart melodikus középtempója is végiglüktetett valahol a végén, de személyes gyászom, hogy a Fall of the Empire és a Wanna be free kimaradt. Utóbbi helyett viszont ott volt ikertesója a From the Ashes We Rise.

Halogatott elhatározásom, hogy egyszer összerittyentek egy top ötöt a legidegesítőbb dolgokról, melyek rockkoncerteken előfordulnak. Valahol az élen lesz majd a "spontán" ráadás kérdése - ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy egy Accept levonulhat Metal Heart és Balls to the Wall nélkül? Ilyenkor a visszataps is amolyan kötelességszerű, hiszen tudjuk, hogy jönnie kell még "für Elisekének". Csupán az adatott meglepetésnek, hogy a teljes Metal Heartot ez az egyszem címadó érkezett képviselni. Egy Midnight Movert azért el lehetett volna viselni.

Azt hiszem, itt kell leállni a kritikával. Lehetne még sorolgatni, kinek milyen üdvöskéjét hagyták ki a germán metal sztárok, de le kell szögezni: ennél igazságosabban, ugyanakkor merészebben sem lehetett volna a setlistet összerakni. Nem tartom lehetségesnek, hogy bárki is elégedetlenül távozott volna a buliról. A zenészekkel szemben pedig bármely további negatív megnyilvánulás végtelenül igazságtalan lenne. Nagy kedvel végigjátszott, profi műsornak lehetett tanúja a néhány ezer ember. Mondhatnánk, sose rosszabb koncertet, de nem mondjuk, mert a zenekarok 99%-a azért ilyet nem tud.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.