Nevezték már őket ripacsnak és a magyar rockzene megváltóinak is. Kevesebb, mint 2 év alatt a szemem-fülem előtt jutottak el egyetemi buliról a Deep Purple elé, a zenekar külön kérésére. 2 lemez, 3 külföldi turné, 4 klip, több tízezer rajongó, és az elmúlt tíz év legátütőbb hazai sikersztorija az Ivan & the Parazol. A javában még nálam is fiatalabb srácokról és dalaikról mindenkinek megvan a véleménye - de nekik is megvan ám mindenről. Ki is szedtük belőlük! Nagyinterjú, nagy öröm.

RS: Először is, nevesítsünk titeket. Akkor most Iván vagy Ájven? Ez egy ősi popkulturális kérdés Magyarországon, kérlek, homályosítsatok fel hát minket egyszer s mindenkorra, hogy akkor most ti vagytok az Iván & the Parazol vagy az Ájven & the Parazol?

Vitáris Iván: Szerintem mindenki úgy mondja, ahogyan szeretné. Mi nem hoztunk erről szabályokat, mindkétféleképpen írhatjátok, mondhatjátok. Azért nem írjuk vesszővel (aposztróffal), mert így egyrészt egyszerűbb, kevésbé elrontható, másrészt így külföldről is könnyedén elérhetőnek látszunk!

RS: Az első nagyon nyilvánvaló, "mindig-tudni-akartam-de-sose-mertem-megkérdezni" kérdés után rögtön a provokatív második: sok-sok öreg és ifi rocker ismerősömet megosztjátok. Azt szokták mondani, hogy jó, jó, fasza ez az Ivan & the Parazol, de ha én Rolling Stonest meg Doorst akarok hallgatni, akkor azt hallgatok, nem kell egy szarabb fanklubjuk 30 évvel későbbről. Mit üzentek e kedves kollégáknak?

VI: Leginkább azt, hogy kapják be. (röhögés)

Simon Bálint: Ja, igazából erről már annyit beszéltünk egymás közt is, hogy le is zárhatjuk ennyiben.

VI: De azért még azt hadd tegyük hozzá, hogy máig egyetlen dalunkat nem írta meg sem a Rolling Stones sem a Doors, úgyhogy aki ezt keresi, az tényleg őket hallgassa, mert mi nem írunk Rolling Stones meg Doors-számokat. Nem mi vagyunk ők és nem is akarunk azok lenni. 

RS: Korrekt. Evezzünk bizarrabb vizekre: mondjuk essék szó a Mode Bizarre-ról! Szerintem ez egy jó értelemben vett rádiópozitívabb lemez lett, és mégis, akadnak az eddigi beatrockos keretből messzebbre kacsintós elemek is, ld. Wish You The Best. Kinek az ötletcsíráiból származnak ezek, ki kezdeményezte a legtöbb kitekintést?

VI: A lemezbe szerintem mindenki sokkal inkább bele tudta rakni azt a valóját, amire szerintem szükség van egy ilyen rockzenekarban, és ezt a lemezt most annyira közösen, annyira jól működő kémiával és csapatos munkával tudtuk összehozni, hogy nem is ítélkeznék fölötte én. Majd inkább a rajongók emeljék ki azt a pár dalt, hogy mondjuk na, ebben a Máté gitárjátéka, vagy a basszustémák, vagy a Bex klimpírozása, ami tetszik, ezért ezt szeretem. Ez a lemez egy kerek egész lett, és minden egyes plusz ötlet csak hozzájárult a kiteljesedéséhez, bárkitől is jött.

RS: A Japival (Takács Zoltán "Jappán", többek közt a Soerii & Poolekből és a Heaven Street Sevenből, ill. számos hazai sztárlemez produceri munkálatairól lehet ismerős) csináltátok, ha nem tévedek, igaz? Milyen vele a közös munka? - Közben hallottam ám, nagy sóhaj volt ez itt az elején!

VI: Hát jó is volt, meg nehéz is volt... 

RS: Nem egy könnyű ember hírében áll a stúdióban...

VI: Jónak jó volt, mert ismerjük (már!) meg szeretjük nagyon, az első lemez munkálatainak hála... A nehézségek pedig abból adódtak, hogy máshogy álltunk e lemezhez stúdiótechnikailag, és amíg megtaláltuk a közös nevezőt, mire ő is megtalálta, mit is akarunk, meg mi is elfogadtuk, hogy ezt hogy lehet csak átadni.

RS: A rockzenéhez élni kell. Tehát: mik azok az élmények, amikből merítettetek a Mode Bizarrehoz? 

SB: Talán nem is az az igazán fontos, hogy MIK voltak ezek az építő élmények, hanem az, hogy ezeket közösen éltük át. Az első lemez, az nagyon egy irányba ment: mindnyájan pontosan tudtuk, hogy mit akarunk. Ehhez az újhoz meg én úgy álltam már hozzá, hogy legyen mindenképpen más, ennek másnak KELL lennie... Ez rejtett magában egy kis félelmet, hogy vajon a többiek hogy fognak egymásra reagálni? De bebizonyosodott, hogy megy együtt, hogy együtt megy...

VI: Mondhatjuk kb., hogy együtt élünk.

RS: És ez eljutott odáig, hogy mindenki rárepül sorban, amikor te behozol egy gitártémát...

Balla Máté: Ki? Ééén!?

RS: Bepakolt a hátizsákba, banyek, oszt' kirakta a kóbász mellé belőle a gitártémát, banyek. (röhögés)

SB: Szóval, mindenki úgy nyúlt hozzá a bedobott ötletekhez, ahogy ő elképzelte, de ez nem ment a közös hang rovására, csak bebizonyította, hogy... az megvan.

RS: És nem csak egymással... Az év folyamán olyan, nemzetközi hírű-hangú garázs szupersztárokkal játszottatok együtt, mint a Bass Drum Of Death és Hanni El Khatib... sőt! FIDLAR-ékkal is sikerült fellépni, vagy velük csak összefutottatok?

SB: Utóbbiakra csak roptuk az egyik külföldi fesztiválon, de a többiekkel közös buli emlékezetesre sikerült!

RS: Én személy szerint a picsámat földhöz verném ezek bármelyikével egy levegőért... Mert hát ezek az előadók, meg még olyanok, mint a Temples vagy a The Orwells, amik most formálják ezt a fokozódó, nagy garage rock újjáéledést. Milyen érzés a pezsgésnél, testközelben lenni?

SB: New Yorkban jártunk egy 7 állomásos miniturnét nyomva, és ott, a CBGB Festival keretien belül játszottunk BDOD-ékkal meg Hannival... És hát eszméletlen volt, ennyit tudunk mondani. Teljesen leszarták, hogy mi most magyarok vagyunk-e, vagy hogy hány hasonlót hallottak, megőrültek, éljeneztek, visszatapsoltak, táncoltak, ahogy kell. Irtó jól esett. Az egyik legsikeresebb koncertünk volt az aznap esti evör.

RS: Na, álljunk meg egy szóra. A CBGB-t eladták, bezárt, nem?

SB: De-de, csak átalakult egy autentikus rock'n'roll érzésre törekvő ruhamárkává, és az ő "ház alatti" fesztiváljukon, de az eredeti helyen játszottunk. Van is pólónk tőlük!

RS: Akkor nem reménytelenek. (indokolatlan röhögőgörcs) Elég siralmas, hogy idehaza a szélesebb közönségnek fogalma sincs ezekről a zenészekről, míg odakint, közéjük csöppenve rájön az ember, hogy már előre járnak, ráadásul nagyon ott is vannak a szeren... Nektek mégis hely jutott mellettük. Nézzünk akkor a saját házunk táján körül: mi az, ami itthon akadályozza leginkább a zenekarokat? Évek óta töröm ezen az agyam. Pénzhiány, társadalmi megszokások, állami beavatkozás, csak egyszerűen siralmas közízlés, kulturális elmaradottság, pökhendiség, vagy valami totál más?

BM: Elsősorban a kishitűség.

VI: A mentalitás. És valahol a pénz is, mert ha egyszer kevés pénze van az embereknek, kevesebbet fordítanak kultúrára. Vagy nem. De szerintem ezek gyorsan és hirtelen is meg tudnak változni...

Tarnai Jani: Hát meg a kis pénz + kis foci is lehet jó foci?!

RS: Lehet... de leginkább ma szó szerint meg máshova értve áttételesen is, nagy pénz - szar foci van. (röhögés)

VI: Igen...  Mondjuk itt vannak a nyelvi akadályok is, amiket folyamatosan igyekszünk leküzdeni, és ami a fiataloknak manapság már nem igazán hátrány. De a probléma főleg attitűdbeli. A közvélemény hülyének nézi azokat, akik nagyban mernek (vagy csupán szeretnének) gondolkodni... Mondjuk ez minket egyáltalán nem érdekel.

RS: A szakmai irigység (vagy az irigy szakma?) hozzáállását ismerve, muszáj feltennem az aranyrozsdásra koptatott kérdést, amit gondolom főleg más zenészektől hallotok: azt a bizonyos "ugye nem gondoljátok, hogy majd ti ebből fogtok megélni?"-t.

Beke István „Bex”: Áh. Először is, teljesen egyértelmű, hogy nem élünk meg ebből. ...Még. Az összes eddigi bevételünket mind visszaforgatjuk a zenekarba, mint egy vállalkozásba, befektetésként tekintünk rá. Amíg fiatalok vagyunk, és amíg minden egyébből fenn tudjuk tartani a napi szükségleteinket, szülők segítségéből, támogatásból, pályázatokból, melóból, addig teljesen fölösleges (meg lehetetlen is) kivenni akár 100.000 forintot is magáncélra. Egyértelműen az egészét vissza kell forgassuk a zenekarba, mert ennek a mozgásával leszünk egyre nagyobbak. Viszont azt hozzá kell fűznöm, hogy minden energia, érzelmi, kreatív, anyagi egyaránt, amit beleöltünk a zenekarba, lassan kamatosan jön vissza! Az is közrejátszik ebben, hogy foglalkozunk más fiatal tehetségekkel, hogy nem szálltunk el, hogy bárkivel leállunk továbbra is az utcán.

RS: Jó, hogy felhoztad az ifjú zenei tehetségeket! Bex, te ugye producerkedsz is? A Middlemist Red debütalbumával kapcsolatban mintha fel-felmerült volna a neved...

B: Igen, azon is, meg a THe pUnch-ékén úgyszintén én voltam a producer. 

RS: Ezzel a zenei iránnyal, csiniséggel, hangzással, nyelvvel, hogy érzitek: kiszakadtatok a szélesebb értelemben vett hazai könnyűzenei (rock)életből, vagy soha nem is voltatok annak a része?

B: Mindig a részei voltunk.

SB: És most már még inkább a részei vagyunk, már besoroltak minket a feltörekvő zenekar státuszba (sőt, páran már ki is sorolnak belőle) - ami nekünk tök hízelgő, mert a jelek szerint akkor már nem vagyunk azok.

RS: Ez vicces... A minap a Supernemet és az Anna & the Barbiest interjúvoltam, akik mindketten emlegették az ún. "10 Éves Szabályt". Ti vagytok az első olyan zenekar, akik a szemem előtt rúgjátok fel ezt a francba. Volt valami trükkje-titka ennek?

SB: Volt, elég sok trükk. Őszinteség. ...Feltétel nélküli hit.

VI: Mi egy olyan átalakult világba léptünk be, ahol már minden máshogy működik, és más lépcsőfokokon kell modern zenekarként átvergődnünk... Ami tegnap még 6 lépcsőfok volt mondjuk a Supernem előtt, az ma már eggyé forrt össze, Emellett rohadt fontos az is, hogy soha se gondoltuk úgy: valami trendhez szigorúan odaigazodva kéne olyasmit csinálnunk, amivel hirtelen lehetünk híresek! Úgy érzem, 4 év alatt nagyon sok mindent megcsináltunk és sok mindent elértünk, és talán ennek a tapasztalatnak hála, hogy ma feltörekvő zenekarok közt, és talán kicsit magas szinten is emlegetnek minket.

RS: Bejárva mindkettőt: az itthoni és a külföldi zenepiac (és közönsége) közti fő különbségek, hogy látjátok, mik?

B: Abszolút nem bonyolult... Mikor először mentünk Austinba, felléptünk egy kis házibuliban, ahol egy nappaliban játszottunk...

TJ: - és ez mennyire kurvajó má'! - 

B: Való igaz, isteni volt. Nekik egy kicsit könnyebb dolguk van: ők beleszületnek ebbe a másféle zenei kultúrába: ahol, ahogy és amit játszottunk, arra ők rögtön tudtak (és tudtak hogyan) reagálni. Itthon pedig mára épült ki egy szenzációs közönségünk, ami tényleg nem hasonlítható össze semmivel, ilyen a világon nincs még egy(előre). Pedig itt a közönségnek nehezebb dolga volt, mert nekik ezt, amit csinálunk, még be kellett fogadni, meg kellett csócsálni, de olyan hálás közeggé váltak, amitől mi soha nem tudunk és nem is szeretnénk elszakadni.

RS: Akkor az nem is játszik, ha minden simán és faszagányosan alakul, hogy egy nap csak kiköltöztök külföldre?

SB: Benne van a pakliban, hogy majd egy rövidebb időre de. Ezt majd az fogja hozni, hogy hol, mikor adódik lehetőségünk erre reális alapokkal.

B: Vannak ilyen jellegű és más terveink is... De magyar zenekar maradunk, magyar gyökerekkel, bárhol is leszünk. 

RS: Frissiben Texasból visszajőve érthető a lelkesedés. Európa immár nem is pálya?

SB: Pont, hogy ott szereztük (és szerezhetjük) meg az ehhez kellő tapasztalatokat... Nem mondtuk, hogy na, majd minden közbeeső lépcsőfokot kihagyva megyünk feszt ki Amerikába, az milyen kurva jó lesz... És kurva jó is volt! De Európa egy sokkal költséghatékonyabb piac. A kontinentális közönség ugyanúgy nyitott, mint az amerikaiak, plusz repjegyek, cuccszállítás egyszerűbb... A kulturális és történelmi gyökereink is közelebb húzódnak itt. A következő lépcsőfok nekünk egyértelműen Európa lesz.

BM: Ezt el is kezdtük már februárban, volt 4 koncertünk Londonban, meg az online Balcony TV-sekkel lőttünk felvételt... És azzal szembesültünk Amerikában is, hogy tetszik az embereknek a zenénk, csak el kell juttatni hozzájuk.

SB: Én személy szerint ennél jobban féltem ettől. Azt gondoltam, hogy ez egy... zártabb közeg...

BM: És zártabb is!

SB: Ez igaz, de ahogy az emberek a koncerten odajönnek gratulálni, az mindenhol ugyanolyan. És hát eszméletlen volt, ennyit tudunk mondani. Teljesen leszarták, hogy mi most magyarok vagyunk-e, vagy hogy hány hasonlót hallottak, megőrültek, éljeneztek, visszatapsoltak, táncoltak, ahogy kell. 

B: Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy London az egy olyan multikulturális város, hogy a közönségnek egyáltalán nem számít, honnan jöttél, de a szakma törekszik a brit vonalat erősíteni: akik külföldről jőve próbálnak Londonban érvényesülni, azokkal szemben az őshonos bandákat fogják előtérbe helyezni... Úgy, ahogy Magyarországon, kicsiben, helyi-országos szinten. 

SB: De ám tudunk ellenpéldát is mondani erre!

RS: Na, akkor mondjátok!

SB: Van egy ilyen... "360 fokos ügynökség", akivel felmerült a lehetőség a jövőben is dolgozni, akiknek kurvára nem az volt a lényeg, hogy honnan jöttünk, hanem hogy jó a zenénk.

B: Ezt nem mondanám 100%-osan kirekesztésnek, csak éreztem egy ilyen hátszelet a többi érkező zenekarral szemben... A közönség részéről nem is annyira, de a szervezők felől ez nyilvánvaló.

BM: Ez csak odáig ér, hogy nekik picikét könnyebb dolguk van. Amikor a helyi magyaroknak játszottunk, az is eszméletlen jó volt, de mikor úgy játszottunk egy klubban, hogy tényleg csak jóformán britek voltak, nagyon jól fogadták. A közönség nem úgy reagál, hogy leáll és átgondolják, hogy na te, te ki vagy és honnan jöttél, hanem az alapján, amit előtte látott és ott halott, amit letettél neki az asztalra.

RS: Gondoltam pedig, még tán valami előny is kovácsolható abból, hogy kvázi egzotikus rockzenekarként jelentek meg a helyi színen... És ez egy tök jó dolog szerintem. 

TJ: Hát meg mi nem egy tök nulláról jövő zenekarként kívántunk odacsöppenni, aki majd Londonban jól be akar futni. Nekünk van egy országunk, ahol azért elismernek, mind a szakmában, mind a közönségben, és ezért már nekünk sem meg nekik sem kell (- lehet, szabad -) úgy tekinteni ránk, mint egy friss indulóra.

RS: Helyben vagyunk: volt egy ilyen tervetek, hogy Ron Thalerrel csináltatnátok lemezt. Egyrészt, ő hogy jött; másrészt, ebből lesz-e valami; harmadrészt: tényleg ennyire sokat számít, már az abszolút profi hangminőségen túl, hogy kivel veszitek-keveritek az albumot, kontakt/nívó szempontjából?

BM: Ha egy ismert producerrel dolgozol, az kapukat tud megnyitni... Főleg azért nem jött létre, mert másban gondolkodtunk e lemezt illetően, mint ő.

B: Időbeli ÉS anyagi korlátokba is ütközött a vele való munka...

BM: Ron úgy gondolta, hogy abban az időbeosztásban, ahogy mi szerettük volna, nem tudjuk megcsinálni, és akkora befektetéssel járt volna, amiről eldöntöttük, hogy azt itthoni promóra és külföldi utak finanszírozására fordítva nagyobb előrelépést jelent most nekünk, ezen a szinten, mint amit jelentene, ha ő producerelne. Ez a lépés, úgy éreztük, még túl nagy falat nekünk.

RS: Járva a külföldi szezont, CBGB-n, SXSW-n, Londonban, másutt, volt-e egy olyan pont, amikor azt mondta egyikőtök, vagy akár a banda, hogy jól van bazmeg, elegem van, vége - és nem csak úgy, hogy berágtatok, hanem jutottatok-e ott morális, anyagi, perspektivikus vagy mittomén' miféle mélypontra?

VI: Nem, egyáltalán nem.

SB: Nagyon jó tapasztalat volt, a korábban említett hazai kishitűség után meg pláne. Mikor elindultunk, itthon kicsit azt kaptuk, halkan, hogy odakint bezzeg mindenki jobb lesz nálad...

BM: És már csak azért is megérte kint lenni, mert első kézből tapasztalhattuk meg azt, hogy ez KURVÁRA nincs így. Ha te jó vagy, akkor ott is jól elleszel. És nagyon is inspiráló volt, mert az utat együtt tölthettük, folyamatosan lógtunk egymás nyakában...

SB: ...fogtuk egymás kezét... (röhögés)

BM: ...s egyéb testrészeinket is összeérintettük (további röhögés), és mind e mellé kaptunk egy bátorító környezetet is, aminek az erejéből a mai napig tudunk táplálkozni. (szniff)

RS: Apropó, erről az orrszívásról jutott eszembe...

B: Hogy kokain. Az van-e.

RS+I&tP: Ha lenne, már nem lenne. (közröhej)

B: Az orrszűrő nem porszívó! Megmondták már a biznisz elején.

RS: Helyben vagyunk - ennyi nagy név között, a rockzene sűrűjében, "odakint" belefutottatok-e a rockélet közmondásos sötét oldalába? Gruppik, drogok, vandálság, furkózás. Árasszátok!

VI: Egy oltári, eszméletlen nagy öreg világsztártól láttuk, hogy még HETVEN évesen is van pofája...

TJ: ...vodkaszódát inni? (röhögés)

SB: ...áh. Luvnyákat vinni a backstagebe.

TJ: Kissé fura volt látni. Nem volt kellemetlen, de...

VI: ...hát élvezzük már, hogy milyen helyzetben vagyunk, és éljünk vele! Ennyi volt az ő tanulsága.

RS: Akkor most már totál rocksztárok vagytok? Annak hívjátok magatokat?

I&tP: Ha más mondja, majd akkor igen, ha nem mondja, akkor nem.

B: Rocksztárnak a színpadon kell lenni. Fölmész a színpadra, és elhiszed magadról, és csinálod, jól, na és az rocksztárság.

RS: Látszik pedig, hogy beszivárgott már a hétköznapi életetekbe. Nem csak a fotózások, hanem divatbemutatókon szereplés, magazin-megjelenések, a mindennapi öltözködésetek, a stílusotok is ehhez igazodott.

SB: Hát ja. Rávezetett ez a zenekarozás, és minden ami vele jött, minket arra, hogy minél több dolgot kiélvezzünk az életben. Ezt is!

RS: Köszönöm, uraim! Zárótételek. Az elhangzottak után kimondhatjuk-e azt, hogy egy zenekar legfőbb értéke a tudatosság?

VI: Abszolút.

TJ: ÁÁÁ, nem a legfontosabb.

BM: Persze, vagyis, izé. (röhögés)

SB: De. A tudatosság, és egymás szeretete. 

VI: Egyszerre legyen több benne, mint tudatosság, és egyszerre ne legyen az a legtöbb. Másnak is kell ott lennie.

TJ: Formálja magát a csapatban a tudatosság. Amikor az elejét éljük, akkor ez ösztönös, önmegvalósító, intuitív folyamat, de amikor meg kell mondani meg mutatni, hogy mi lesz a produkcióban, hogy hogy nézzen ki, mi legyen még benne, oda már agymunka kell.

RS: Van a zenekarnak intuitív sarokköve és kognitív sarokköve? Fú, de rohadt csúnyán hangzik ez.

SB: Az évek során kiderült, és le is osztottuk, kire milyen feladatokat lehet bízni a bandában, de mindenkiben mindkét rész munkál.

RS: A nagy-nagy világmegváltó tanulsággal szolgáló kérdések következnek. Mi a legjobb pia a világon?

VI: ...A skót viszki.

TJ: Roséfröccs!

SB: Abszint.

B: Ezek együtt.

BM: Pálinka!

B: Neeeem vagyunk annyira válogatósak...

RS: Éééés végezetül: ha ti lennétek a miniszterelnök és a minisztérium egy napra, tök mindegy, ki mit csinálna a kormányban, mit művelnétek?

B: Tyhű....

SB: Megszüntetnénk a parlamentet. MINDENKIT hazaküldenénk azzal, hogy mától nincs ország! Nincs semmi!

BM: Én adnék havi fix fizetést a művészeknek.

SB + TJ: Táááá rohadt ingyenéélő gátzi! Tááá faszfej!

BM: Ú, és csinálnék egy Magyar Zenei Export-Irodát! Magyar Eki-Exportot is. Aztán Kubai Kokain-bevándorlási Minisztériumot! És mindenkinek viszünk belőle!

TJ: Ja és nyugdíjat, 6 éves kortól.

~

by Nemesúr(/Nemes Márk)
fotózta a 2014-es pécsi Zsolnay Örökség Fesztiválon Sir Tony(/Gábor Máté)