A Raised Fist nevébe olyan 2007 táján képtelenség volt nem belebotlani. Az akkor épp a csúcsán lévő metalcore/post hc vonal egyik legjáratottabb neve volt az övék, ha pedig a nem amerikai bandák képzeletbeli listáján akarnánk elhelyezni őket, akkor már-már megkerülhetetlen a svéd zenekar munkássága. Hatévnyi csendet tört meg az idén megjelent lemezük a From The North, de szinte deja vu-m van, mintha újra 2007 lenne. Az meg már barátok közt is 8 év.
És még így a legelején szeretném leszögezni, hogy szánom a Raised Fist legénységét amiatt, hogy leginkább a kétezres évek közepén érte el őket a rivalda fénye, mert szerencsétlenek már 1993-ban nekiláttak a karcosabb, hácés-punkos zajongásnak, 98-ban pedig kiadták az első lemezüket, a Fuelt ami egy igen izmos bemutatkozás lett, a hardcore, a punk minden esszenciáját magába foglalva. Lábjegyzetnek: a Refused ugyanekkor jelentette meg a The Shape Of Punk To Come albumukat. Elég szép éve volt az a svéd zeneiparnak.
A Raised Fist szerencséje egyben a szerencsétlensége is lett a zenekarnak. A metal core/post hc/screamo/emo punk scene gyakorlatilag 2010-ig már egybeolvadt, az új bandák meg ennek a keverékeit kezdték el kikísérletezni, így szinte minden hónapban megjelent egy banda, aki megmutatta a maga stílusgyakorlatát. A Raised Fist meg a BoySetsFirehöz, vagy a Funeral For A Friendhez hasonlóan jó pár évre deaktiválta magát. Ezt az évet viszont rögtön a From The North nevet viselő (hatodik) lemezükkel indították.
Van egy jó, meg egy rossz hírem!
A jó: Dinamikus lemez lett. A Raised Fist egyik legnagyobb erőssége az volt, hogy olyan feszes, és velejéig emberes ütemekkel operálnak, ami száz százalék, hogy felnyomja a pulzusod, és az izmaid ütemre kezdenek el rángani. Ez benne van a From The Northban is. Jól is szól, és itt-ott a tempóból is kicsit visszább vettek, ami igen masszív súlyt is ad az összképnek. Na meg persze árad belőle a profizmus, de ezen a szinten ez már elvárás, mintsem előny.
A rossz: Ezért a lemezért kár volt nyolc évet várni, hacsak nem az volt a célja, hogy a szcéna lecsengésével kiadjon egy lemezt, ami összefoglalja, hogy miért is vált unalmassá ez a zenei stílus. A Raised Fist például egyedi volt, és ötletes dolgokat hoztak össze, de most nem érzem azt, hogy túl sokat adtak volna bele a lemezbe. Kommersz lett sajnos. És minél többet hallgatom, annál jobban ráncolom a szemöldököm.
Nem tudom igazán hova tenni, hogy mi lett volna a célja a Raised Fistnek ezzel a lemezzel. Kedvelhető, és könnyen befogadható lett a From The North, de az egésznek kicsit olyan fílingje van, mintha egy olyan zenekart hallgatnék, akik megpróbálnák újra fényesíteni az Evergreen Terrace nimbuszát, nekik is a sláger vonalas irányából szemezgetve. Alapjáraton nem rossz lemez, de nekem nagyon áthatja a langymeleg, kockázatmentesség, és így nem hagy túl sok nyomot bennem, súlytalanná válik. Jó párszor éreztem azt, hogy az ezerszer lejátszott témát pont ők játsszák el ezeregyedjére, és különösebben nagy pillanatokat elvétve találhatunk csak a fél órás menetidő alatt, és azért ennél ők többre képesek.
