A kereken egy dekádos fennállását ünneplő Gallows negyedik albumát nagy várakozás előzte meg. A zenekar az előző lemez óta ugyanis teljesen Cartertelenedett, miután a gitáros Steph 2013-ban elhagyta a hajót a testvére, Frank 2011-es mintáját követve. Ennek következtében a Desolation Sounds egygitáros felállásban jelent meg, ami további kísérletezéseknek adhatott terepet. Hogy ez jó-e, majd mindenki maga eldönti, mindenesetre az én véleményem szerint remek albumot hoztak össze a nagyon mérges brit fenegyerekek.
A jelenlegi, az új énekes, Wade MacNell (Alexisonfire, Black Lungs) második lemeze a bandával, amely a 2013-as, saját magukról elnevezett korong utódja. Mit lehet tudni róla? Ugye csökkent a tagság, az előzetesek alapján pedig sejthető volt, hogy a korábbi irány háttérbe szorul, több lesz a kitekintés más irányba is. Miért is?
Sem a tavaly ősszel kislemezen kidobott Chains, sem az év elején megmutatott Bonfire Season nem azok a tipikus HC/Punk szerzemények, amire a régi fanok számítottak volna. Egyértelműen sok metalt hallgathattak mostanában Bitófáék, így az előző lemezeken megszokott stílusok aránya pedig nem kicsit csökkent itt az eddigiekhez képest. Persze megtalálható, mégis más.
A kezdő Mystic Death kapásból némi Slayeres vonallal nyit. És nem ez az egyetlen megszokottól eltérő behatás, lesz itt még ez-az. A rejtélyes halál persze ennek ellenére egy pogó-pozitív HC/Punk nótává kerekedik, ordít belőle az energia! Ha erre nem lesz tánc a koncerteken, akkor nem tudom mire. Kezdésnek több mint optimális.
Ezután jön a lemez címadója, a Desolation Sounds. Ez is egy kiváló nóta, jó húzása van. Eggyel nyugisabb, mint a kezdés, de megvan ebben is a kellő feszültség. A Leviathan Rot már picit kísérletezőbb alkotás. Agresszív, döngölős. Az eddigiek legsúlyosabbja. A dal nagy részét kitevő súlyozós rész engem a The Dillinger Escape Plan egyszerűbb dolgaira emlékeztet. Persze csakis jó értelemben!
Ezt követi a legkorábban kiadott Chains. El tudom képzelni a rajongók arcát, amikor meghallották a lágy, de baljós nő éneket a dal elején. Pláne, hogy az egészből egy kemény, súlyos, majdnem sludge-os téma kerekedik ki. Nem az az egyértelmű „emiatt vegyétek meg a lemezünket” nóta. Bátor húzás volt. Aztán jön a másik előzetes, a Bonfire Season. Ez már punkosabb, mint a Chains, mégsem tipikus Gallows nóta. Több helyen olvastam róla, hogy Nirvanas a dal. Hát, legyen. Valóban érezni nem kevés párhuzamot, én mégis el tudok vonatkoztatni Kurt Cobainéktől.
Leather Crown. Ez a nyitódal tesója is lehetne, itt is megjelenik a Slayer hatás, de sokkal punkosabb, ordítósabb, mint a lemezt nyitó testvére. A billentyűkkel, kórussal díszített középrész nyugalmat hoz átmenetileg a hallgatókra. A 93/93 is jóféle nóta, de kevésbé jellegzetes. Aztán jöhet a tánc! A Death Valley Blue egy könnyedebb dal, amire még szinte lötyögni is lehet. De csak úgy punk módra. A refrénben talán megint egy kis Nirvana hatás jön elő, de nem vészes.
A Cease to Exist az első és egyetlen igazán lassú dal a korongon. Kell is a nyugalom már ezen a ponton. Nem kell számítani sok akkordra (igazából a hagyományos értelemben véve egyre sem), de egy jó dallal van dolgunk. A lemez hattyúdala, a Swan Song. Ezt annyira nem találták el, talán nem is hiába került ide a lemez végére. És ezzel véget is ért a 35 percnyi friss, ropogós zene az akasztófavirágoktól. Igen, más az irány, de jól áll nekik, tessék próbálkozni!
Szerintem ez egy abszolút mértékben élvezhető, profin felépített, lendületességében borongós lemez. Valószínűleg egy-két régi rajongó meg fog majd ijedni, de ilyen ez a popszakma. Nekem bejön és szerintem még sokaknak be fog. Ők mertek kísérletezni és az én meglátásom szerint be is jött nekik a dolog.
A teljes lemezt ITT tudjátok meghallgatni.
