20. Synyster Gates - Avenged Sevenfold

Még évekig nem fogjuk tudni teljességgel felmérni a hatását egy olyan zenekarnak, mint az Avanged Sevenfold, illetve egy olyan gitárosnak, mint Synyster Gates. Ez a csapat azonban úgy tud a fiatal rajongókhoz szólni, ahogy a listán szereplő többi előadó zöme nem képes. Nincs még egy csapat a rockzenei rádiókban játszott formációk között, amely mer fejlődni. Ők nyitották meg a kapukat a ma sikercsapatai, többek között a Black Veil Brides és az Asking Alexandria előtt. Az Avenged Svenfold a világ egyik vezető metal bandája és nyilván van, akit irritál az image-ük, viszont Synyster egy csúcsmuzsikus, aki klasszikus és jazz zenében egyaránt jártas. Stílusa valahol John Petrucci, Slash és Marty Friedman ötvözeteként írható le, de már megtalálta a saját hangját. A gitározásra Slash inspirálta, ma pedig nap, mint nap ezernyi kissrác ragad gitárt az Avenged Svenfold és Synyster Gates hatására, ami elismerést és tiszteletet érdemel.

19. Benjamin Weinman - The Dillinger Escape Plan

Benjamin Weinman talán nem szokványos választás egy ilyen listára, de ő az egyetlen megmaradt eredeti The Dillinger Escape Plan tag. A banda az ő agyszüleménye. Ha közelebbről nézzük, az agya egy őrült tudósé is lehetne, viszont ez a tudós minden, a metal zenéhez kötődő szabályt felrúgott. Bebizonyította, hogy lehet valaki úgy is része a hardcore mozgalomnak, hogy a technikás death metalhoz, illetve a „matekos” jazzhez szükséges tudást visz az szelős punkos zajongásba és a metalcore zúzdájába. A The Dillinger Escape Plan korának legjelentősebb alter / noise / math / post-rock / stb. bandája, Weinman pedig egy igazi művész és hangszerének úttörője.

18. Alexi Laiho - Children of Bodom

Olyan környezetben, ahol rengeteg a technikailag kimagasló tudású, de gépiesen és egyéniség nélkül játszó zenész, Alexi Laiho azon kevés gitárhős és rocksztár egyike, akiknek a személyisége is passzol a nem evilági játékukhoz. Ő a régi iskola jeles képviselője – Yngwie Malmsteen és Zakk Wylde tökéletes keveréke –, amilyenből ma már nem találni többet. Több ízben is szerepelt a Guitar World magazin borítóján, saját ESP V modellje pedig a cég egyik legkeresettebb modellje. A világnak nem csak játékosokra van szüksége, hanem olyan sztárokra is, amilyen mondjuk Alexi Laiho.

17. Björn Gelotte és Jesper Strömblad - In Flames

A dallamos skandináv death metal felfutását a legtöbben az At The Gates érdemeként könyvelik el, ám valójában az In Flames hozta meg az irányzatnak a világhírt, amikor az At The Gates éppen nem volt aktív. Hatásuk jelentősége némileg a múlt ködébe veszett, de a rájuk jellemző ikergitár-harmóniák utat mutattak egy egész generációnak, benne olyan csapatokkal, mint a Killswitch Engage, az Atreyu, a Darkest Hour stb. Jesper Strömblad már nem tagja a zenekarnak, viszont a klasszikus anyagok mindegyikén hallható a játéka. Björn Gelotte pedig a műfaj egyik legalulértékeltebb játékosa.

16. Marty Friedman - Megadeth, Cacophony

Marty Friedman hatása a kortárs metal szólógitározásra nehezen mérhető, Megadeth-beli munkásságát (1990-2000) azonban a zenekar aranykoraként emlegetik. Az időtlen klasszikus Rust In Peace albumon Friedman egzotikus, arab hangzású motívumokat vonultatott fel a szólóiban, ami akkoriban példátlan dolog volt. Nem ragadt le a hagyományos dúr és moll skáláknál, hajlításoknál és frazírozásnál, amitől játéka totálisan újszerű és egyéni lett. Kiválása óta a Megadeth egyik gitárosa sem tudott kilépni az ő árnyékából és megugrani a szintjét. Stílusa olyan jelenkori titánokéra hatott, mint Jeff Loomis, Emil Werstler (Daath), Chris Amott (ex-Arch Enemy) és Dave Davidson (Revocation). Hosszú időt töltött a metaltól távol, de 2014-ben a nagyszerűen sikerült Inferno szólólemezzel tért vissza.

15. Misha “Bulb” Mansoor - Periphery

Misha Mansoor átírta a szabályokat. Néhány hasonló felfogásban játszó és tehetséges egyéniséggel – Acle Kahney (Tesseract) és Ben Sharp (Cloudkicker) – együtt a djent színtér élére állt. A djent egy csapat zeneőrült mozgalma, amely visszavette a zeneipar irányítását azáltal, hogy a zenekarok maguk producelték a saját lemezeiket és kiépítette azt a közösséget, amelyben az emberek a világhálón osztottak meg zenéket. Misha az elsők között használta az olyan technológiai vívmányokat, mint a Toontrack EZdrummer szoftvere és az olyan csúcsminőségű gitár-processzorokat, mint a Fractal Audio Axe-FX-e. Azt meg nem is említettük még, milyen kiváló gitáros, dalszerző és producer...

14. John Petrucci - Dream Theater, Liquid Tension Experiment

Elfogadjuk, ha valaki úgy véli, John Petrucci magasabb pozíciót is megérdemelne ezen a listán. Bárkinek, aki az elmúlt húsz év során figyelemmel kísérte a gitározást, tisztában kell lennie azzal, hogy John Petrucci ugyanúgy tagja a virtuózok elitjének, mint Steve Vai és Joe Satriani. Ők mind olyan művészek, akik korábban elképzelhetetlen dolgokat mutattak a világnak a hangszerrel. Synyster Gates (Avenged Sevenfold), Travis Montgomery (Threat Signal) és Per Nilsson (Scar Symmetry) mind Petrucci tanítványai. Ő és zenekara, tiszteletre méltó módon, mintha csak egy szigeten emelte volna magasra a progresszív metal színtér zászlaját, míg a mozgalom az utóbbi nagyjából tíz évben indult virágzásnak.

13. Trey Azagthoth - Morbid Angel

Okozhat némi fejtörést olyan gitárosokat kiemelni, akik a death metal világára gyakoroltak számottevő hatást, de Trey Azagthoth valóban az irányzat kimagasló alakja. Azagthoth egyénien és izgalmasan játszó gitáros, aki inkább Eddie Van Halen módjára kalandozik, mint mereven és taktikusan penget. A Hate Eternal vagy a Nile is azt a ma már szokványos death metal formanyelvet használta, amelyet elsőként a Morbid Angel alkalmazott. Hatásuk a legtisztábban a metal egyik jelenlegi nagyágyújánál, a Gojiránál mutatható ki. A két csapat közös pontjai a legnyilvánvalóbban a Nothing Is Not dalban (Formulas Fatal To The Flesh album) mutatkoznak meg.

12. Stephen Carpenter - Deftones

Hangsúlyozzuk, hogy ezen a listán olyan játékosokat vonultatunk fel, akik számottevő hatást gyakoroltak a zene világára és nem feltétlenül olyanokat, akik technikailag lenyűgözőek. Semmi kétség, a Deftones is kialakította a saját kis világát a súlyos zenék univerzumában. Stephen Carpenternek sikerült megőriznie a banda durva élét, a hosszas kísérletezések ellenére is. Mindig is nyíltan vállalta a Meshugguah iránti rajongását és az utóbbi albumokon ő is nyolchúros gitárra váltott. Hangzása rendkívül vastag és további nagy erénye, hogy tudja, mit nem szabad játszania, ami általa Chino Moreno énekének is elég tágas tere marad. A Deftones hatása ma is jelentős (lásd-halld: Glassjaw, Taproot, 36 Crazyfists) és maga a banda sem készül leállni.

11. Mark Morton és Will Adler - Lamb of God

A Lamb of God azon kevés bandák egyike, amelynek hatásai (Pantera, Slayer, Meshuggah, Testament) a Napnál is világosabbak, és amelyek ennek ellenére olyan egyedi hangzást alakítottak ki maguknak, hogy ugyanígy a Napnál is világosabb, ha ők vannak hatással másokra. A Pantera megszűntével ma a Lamb of God neve jelent egyenlőséget az „amerikai metal” márkajelzéssel. Hatásuk titka egy dologban rejlik: a riffelésben. 2001 és 2009 között Mark és Willie csiholta a legjobb metal riffeket. Előttük pl. Scott Ian, Mark Tremonti vagy a Metallica zenei befolyása volt ennyire jelentős.

10. Zakk Wylde - Black Label Society, Ozzy Osbourne

Hogy Zakk Wylde-nak előrébb kellett volna végeznie a listán? Talán igen. Elvégre ő az utolsó igazi ikonikus gitárhősök egyike. Azzá teszi az image-e, a játéka és a személyisége. Vagyis az utolsók egyike egy kiveszőben lévő fajból.

9. Mikael Åkerfedlt - Opeth

A „zseni” olyan szó, amelynek használatát hajlamosak vagyunk túlzásba vinni. Mikael Åkerfedltet is gyakran emlegetik zseniként – főleg azért, mert rászolgált. Ma már nem számít újdonságnak, ha valaki a skandináv death metalt ötvözi folkos progresszív rockkal, de az Opeth előtt ilyesmi nem létezett. Nem beszélve arról, hogy a bandában mindent ő ír. Finom hangzású szólói nem csak tökéletesen megkomponáltak, de az eljátszásban sem akad hiba. Nem alaptalan a David Gilmourral (Pink Floyd) való összehasonlítás. A maiak közül a Between The Buried And Me vagy a Ne Obliviscaris sokkal tartozik az Opethnek…

8. Chuck Shuldiner - Death, Control Denied

Chuck Shuldiner korosztályának egyedülálló muzsikusa volt. Zsenije zenekarában, a Deathben mutatkozott meg, amely a technikás death metal etalonja volt és sok tekintetben ma is az. A Death, ellentétben olyan kortársaikkal, mint a Cannibal Corpse, a Morbid Angel, a Deicide és az Obituary, nem a brutalitásával definiálta önmagát. Precizitásukban volt valami elegancia és a karakteres dallamokra is nagy gondot fordítottak. Chuck játéka tiszta és lenyűgöző volt, de soha nem öncélú. Nélküle olyan bandák sem léteznének, mint a The Faceless, az Obscura, az Arsis vagy a Necrophagist. Nélküle a metal világa is szegényesebb lett. Nyugodjék békében!

7. Eric Peterson & Alex Skolnick - Testament

A Bay Area thrash színterét reprezentáló Testament talán joggal nevezhető a „sötét lónak” ezen a listán. Ami kiemeli őket a pályatársaik közül: a klasszikus korszak után készült anyagaik némelyike is legalább olyan jó, mint a régiek. De a névhez méltatlan lemezt sosem adtak ki a kezükből. Alex Skolnickra megérdemelten figyelnek fel az emberek szólógitárosként, ráadásul a Testamenten kívül ott van neki a jazz bandája, a The Alex Skolnick Trio, na meg a Trans-Siberian Orchestra is. Ezzel együtt a Testament fennmaradásában a legnagyobb érdem Eric Peterson ritmusgitárosé és fő riffkovácsé. A 90-es évek végén ő kormányozta a csapatot extrémebb irányba, szólósként pedig alulértékelt. A Testament nagy hatását olyan bandák bizonyítják, mint a Lamb of God, a Shadows Fall és a Trivium.

6. Adam D és Joel Stroetzel - Killswitch Engage, Times of Grace

Adam D és Joel Stroetzel talán nagyobb hatást gyakorolt a modern metal gitárhangzásra és játékstílusra, mint bárki más az elmúlt tíz évben. Soundjuk gyökerei olyan bandákban keresendők, mint a Pantera, a Hatebreed, az In Flames és a Carcass, a végeredmény viszont igazán a sajtátjuk. Minden azzal kezdődött, amikor a két gitáros visszahozta a köztudatba az Ibanez Tube Screamert, illetve a még gyakrabban használt Maxon Overdrive-ot és a sztenderd szintjére emelte a modern metal zene világában. A pedál feszesebb, fémesebb megszólalást varázsolt elő az erősítőkből, amely a keverésben is jobban érvényesült. A trükköt azóta számtalan banda alkalmazta, a zenekar jellegzetes hangzása és stílusa olyan csapatokra hatott közvetlen módon, mint az As I Lay Dying, a Caliban, a Five Finger Death Punch és a Parkway Drive.

5. Slash - Guns N Roses, Velvet Revolver, Slash

Slash az a fajta ikonikus alak, aki már felette is áll a kemény rockzenei színtérnek. A hagyományos iskola képviselője, Joe Perry és Jimmy Page egyik legkiválóbb tanítványa ő, aki azonban ma is képes a megújulásra és rajongótáborának szélesítésére. Szólóbandájával, amelynek frontján az Alter Bridge énekese, Myles Kennedy áll, világméretű sikereket arat. A csapat arénákban lép fel, rádiós sikernótái is vannak, és még csak nem is nosztalgia-zenekarról van szó! Maga Slash pedig folyamatosan csiszolja a játékát és egyre jobb muzsikussá válik.

4. Jeff Loomis - Nevermore, Conquering Dystopia, Arch Enemy

Jeff Loomis hatásának mértékét nem egyszerű meghatározni. Az ő képességeit leginkább a gitár megszállottjai dicsőítik. Összességében – a ritmusozást, a dalszerzői képességeket és a stílust tekintve – ő a jelenkor egyik legjobb metal gitárosa. Loomis 2000-ben, a Nevermore tagjaként emelkedett szupersztár-státuszba, amikor a Dead Heart In A Dead World album (a The River Dragon Has Come szólója etalon!) idejére egyedüli gitáros maradt egy két gitárt igénylő zenekarban. A fordulópont akkor állt be, amikor Jeff, egy power metal bandának nevezett formáció tagjaként, héthúros gitárra váltott és eltéveszthetetlen saját hangzással ruházta fel a Nevermore-t. Azóta is minden egyes albummal sikerült magasabbra helyeznie a mércét. Mostanában szólóművészként végre része van abban az elismerésben, amely mindig is kijárt neki. Nemrégiben pedig csatlakozott a svédországi székhelyű Arch Enemyhez.

3. Brian “Head” Welch és James “Munky” Shaffer - Korn

A hagyományos, régisulis heavy metal és „tekerés” egyes hívei számára szentségtöréssel is felérhet, hogy a Korn gitárosai ilyen előkelő helyen szerepelnek ezen a listán, viszont a Korn számottevő hatása a jelenkori súlyos zenékre tagadhatatlan. Munky és Head a mélyre hangolt héthúros Ibanez Universe gitárokkal kibővítették a hangszerről szóló tankönyveket. Az újonnan elért frekvenciatartomány adta hangzás meghatározta a nu-metal soundot, amely hatott a Slipknotra vagy a Sevendustra, de a jelenkori deathcore bandákra (Emmure, Suicide Silence és társaik), vagy a populárisabb, rockos csapatokra (pl.: In This Moment) is. Akárcsak Tom Morello a Rage Against the Machine-ből, Munky és Head olyan effektekkel kísérletezve szélesítette ki a hangszerben rejlő szónikus lehetőségeket, amilyeneket azelőtt nem hallott a világ. Ez a szabályokat felrúgó gondolkodásmód biztosította be a Korn helyét a zene történelmében.

2. Fredrik Thordendal és Mårtin Hagström - Meshuggah

A Korn egymaga felelős a nu-metal létrejöttéért. Tizenöt év elteltével a bumeráng körberepülte a földtekét és visszatért: a Meshuggah vált a termőtalajává az irányzat progresszív oldalhajtásának, a djentnek. További párhuzam a Kornnal, hogy a Meshuggah is az elsők között kezdett héthúros gitárokat használni a 90-es évek közepén. Thordendal és Hagström gitárhangzása eleve mérföldkőnek tekinthető, emellett a Thomas Haake dobossal kiegészülő staccatós ritmustechnikájuk is új alapokra helyezte a hangszeres játékot. Fredrik Thordendalnak a kreatív, Allan Holdsworth ihlette, jazz-fúziós szólózási stílusa szintén szakított minden létező konvencióval. Amikor később a zenekar áttért a nyolchúros gitárokra és a digitális felvételre, 10-15 évvel megelőzték versenytársaikat és mindig is ennyivel előttük járnak majd.

1. Dimebag Darrell - Pantera, Damageplan

Dimebag Darrell vitán felül az elmúlt huszonöt év legnagyobb hatású metal gitárosa. Az 1990-es években ő jelentette azt, amit egy évtizeddel azelőtt Eddie Van Halen, a 60-asokban pedig Jimi Hendrix. A Shattered és a Fucking Hostile nótákban a thrashes precizitását villantotta fel, ugyanakkor az egyszerűre vett, groove-os riffeknek is mestere volt, amit olyan klasszikusok bizonyítanak, mint a Walk és a 5 Minutes Alone. Mélyen zakatoló, a bluesban gyökerező játéka adta a mintát a rákövetkező években a post-thrash, a nu-metal és a metalcore számára. A masszív ritmusozástól, a védjegyszerű sivításokon át, a páratlan szólókig mindent 100%-osan a saját stílusában játszott. Felbecsülhetetlen hatása ellenére mindmáig nem találni a méltó utódját. Dimebag pótolhatatlan és hagyatékáért mindannyian hálával adózunk neki. Nyugodjék békében!