Van az a tendencia mostanában, hogy a feszültség fokozása végett, már nem feltétlenül elég egy szuperhős, egy képregényötlet doppinggal nyakon öntött filmvászon varázshoz. Ezzel párhuzamosan pedig - de persze nem valószínű, hogy ezzel összefüggésben - manapság a mi világunk hősei is sokszor szupercsapatokat alkotva nyomulnak előre. Nagyjából úgy, mint azok a bizonyos amuri partizánok anno a hegyvidéken. Bár azért azt meg kell hagyni, hogy kétféle partizánakció létezik. Az egyik az első roham süvöltésével jön, tele tárral, pattanó nyaki ütőerekkel, tébolyult mártír vicsorral. A másik viszont a szájában sár ízével, kialvatlan, véreres szemekkel, lőszer nélkül és a puszta túlélésre játszva. Az első hallgatás után pedig nekem úgy tűnt, a Tau Cross debütáló lemeze az ígéretes nevek, a penge névválasztás, és a kellően baljós borító, vagy a várakozók hosszú sora után is csak a második, megkopott rohamot képes hozni.

Pedig nagyon vártam a lemezt. Away a Voivod soraiból - avagy egy nukleáris csapást szenvedett világ halhatatlan urának teremtő Istene - nálam olyan magasságokban van, hogy ha egy fellépésen mondjuk a színpadra kaksizna, lehet elgondolkodnék rajta, hogy a kontroll láda mellöl feltépett szám listával gondosan felszedem, műanyagpohárba helyezem, majd valami tetszetős régi üvegcsét szerezve hozzá a bolhapiacon, beteszem a többi relikvia közé a polcra. Persze csak miután fasza filccel ráírtam, hogy Voivod szar. Az Amebix nevével pedig, ha sokkal később is ismerkedtem meg - mint az említett Voivod világával - Arise és Monolith című nyolcvanas években született nagylemezeik kivívták nálam a kellő tiszteletet. Még akkor is, ha azt gondolom - főleg a másodikról lemezről - hogy mondjuk a Hellhammer anyagaiban néhol sokkal több crust van, mint ezekben az albumokban. A most a Tau Cross mikrofonjánál álló Robert Miller bandáját ugyanis mindig a crust címkével illették korábban, pedig annál sokkal több, vagy másabb. Őket kettőjüket egészíti aztán még ki ebben a projektben a másik crust kultusz zenekar a Misery két gitárosa. Szóval méltán lehettek magasak az elvárások a lemezzel kapcsolatban.

Aztán azután a bizonyos első hallgatás után, ahol amúgy kapkodva léptettem végig a dalokat, fogtam magam, leültem és meghallgattam másodszor, majd harmadszor is a lemezt. Ami lassan működni kezdett. A nyitó Lazarus és a Fire in the Sky már az első hallgatásnál is megerősítették bennem, hogy a basszusgitárt is pörgető Amebix énekes hangja kellőképpen alávaló, harapós és szennyes ahhoz, hogy megbabonázzon. Csak valahogy a fent említett két dal után, elsőre úgy éreztem, hogy mintha apadna el a lendület. Valójában azonban az történt, hogy mást kaptam, mint amit vártam és ezért nehéz volt észrevennem, hogy attól ez a lemez még érdekes elegye különböző vegyületeknek, ha nem is egy agyafúrt science fiction robothalál kísérlet a crust kráterek mélyén, egy ismeretlen bolygón. Ugyanis hangjai habár ismerősebbek és kicsit lassabbak az általam vártál, azért kellően sűrűek, sötétek és gyógyíthatatlanok.

Az album hatóanyagában elvegyülő részecskék pedig attól ismerősebbek, még ha újszerű vegyületet is alkotnak, mert ott van bennük a brit zenei paletta sokszínűsége, a maga legnagyszerűbb hangjaival. A többedik hallgatás után pedig átjött, hogy a Stonecracker és a Midsummer is briliáns Motörhead bunkófiúként gázol a Killing Joke sűrű, melankolikus felhőibe. Ahogy az első két szám, úgy ezek is lehetnének a lemez csúcspontjai, de nekem mégis a Hangman's Hyll lett az egyik kedvencem. Ez a dal a NWOBHM tündöklésének az egyik időkapszulába zárt, elkésett himnusza is lehetne. Akkora diadal van benne, hogy ehhez képest egy Artúr király a villámokat szóró excalibur becenévre hallgató kardjával, a walesi hegyek ormán is csak puszta fakó ripacskodásnak tűnhetne. Mint ahogy a lemez további dalai között is megfakul néhány ez mellett a műremek mellett. Bár többször átértékelődött bennem a lemez, azért a második felére jutott néhány gótikus ballada, aminek térfogat növelő íze picit sótlan, még akkor is, ha én is bírom a Fields of the Nephilim-et. Aminek morózus, de így a sötétségben élőkre élettanilag pozitívan ható hatását egyedül a The Lie című dalban érezni igazán.

Robert Miller hangja végig tökéletes, és mindaz ami mögötte van, lámpa nélkül talál fel a nyirkot lehelő sötét pincéből, majd húzódik vissza oda folytonosan. És habár én kicsit több foszfor vörös Voivod szörnyet reméltem vicsorogni ezen a lemezen, mégsem okozott csalódást. Zuhog ebben a nyílt sebekre épp elég ólomnehéz, fekete zivatar, mely a létünket órákban őrli.