Nem is olyan régen olvastam egy cikket arról, hogy a norvég állam nem kevés bankjeggyel béleli ki mindazon helyi black bandák töltényhevederről fityegő erszényét, akik abszolút hazai unikumként exportálják az egy Isten lobbitól és nyilván a jó minőségű olajos haltól is fanyar, hervasztó lehelletüket, melyet jellemzően egy véres húsdaráló lyukain keresztül eresztenek a világra. Szóval a Gorgoroth azon túl, hogy zenekar, tulajdonképpen Norvégia gulyáskréme, kovászos uborkája és pálinkája is egyben. Ez pedig így rendben is van. Csakhogy hol van a határ? Mennyire kell tartani a hagyományos black kereteket ahhoz, hogy egy csapatnak élete végéig ne legyen gondja sminkkészletre és szegecsekre? Merthogy az új Instinctus Bestialis című album inkább egy szokványos death metal lemez klasszikus felhangokkal, ha szigorúan a stílusjegyeket akarjuk nézni.

Ami az én szememben még akkor is előrelépés, ha mindezekkel együtt is azt mondom, azért ennek a tizedik lemeznek a java szépen beleszürkül az örökzöld erdőkkel borított északi tájba. Ugyanis a korai lemezek azon sátán sufni hangzásához képest, ami felért egy fülpiszkálóra tűzött smirgli csücsök, lassú, kéjes hallójáratba hatolásának élményével, ez az új anyag sokkal zeneibb. Valahogy azonban mégsem sikerült megtalálni ennek a csapatnak a saját útját úgy, mint ahogy mondjuk több más norvég bandának meg igen, ebből a közegből.

Az első Radix Malorum című dal is ezzel a kettősséggel jött az arcba. Egyrészről a hangzás vaskosabb, a gitár nemesebb, mint a banda emblémájául szolgáló szándékosan hitvány, szemét albumainál. Másrészről viszont csak épp annyira újszerű, mint ami a tizenhétezredik alkalommal indul el. Az ismétlés pedig lehet, hogy a tudás anyja, de ha durván lelakott, a tudásnak apja már megpörgetni őt nem akarja. Vagy valami ilyesmi. A következő Dionysian Rite gitárjai ismét jók, de a kezdő lendületről önként lemondva vált át a lassan terjengő semmibe. Amiből mindenképpen feltámadás a következő két klasszikus metál frázisokkal telerongyolt középtempós tétel, ami engem mégis megint ugyanarra a nyugtalankodó pontra juttat el, ahol nagyjából ugyanaz az érzés jön, és ha kritika, akkor ugyanazok a sorok vagy mondatok, amiket a kezdő körben már idevéstem. Bár talán azzal, hogy önmagam ismétlem képezem le legjobban azt, mit is érzékelek a lemezen.

A Burn In His Light pedig, ha már unikumokról beszéltem, sokkal inkább a svéd dallamos death tradícióit őrzi és dicsőíti, bár nem tudom, hogy a szomszédoknál ezért jár-e valami elismerés, vagy inkább csak úgy tekintenek rá, mint mi az osztrák gulyásra. Mindenesetre a nyolc új szerzemény egyik legjobbika ez egészen biztos. Az utolsó három szám, viszont menthetetlenül felejthető. Vannak zenekarok, akik negyvenszer rántják fel szinte ugyanazt, és minden egyes alkalommal meghajlítják vele a vasat, de itt azt hiszem pont ugyanúgy nem történt semmi érdemleges, mint mikor Uri megkért, hogy rakjam a tévé tetejére az órámat és üvöltsem vele, hogy "mukodj".

Persze sejtem, hogy nehéz lehet, mert akinek ez a vérében van, az a zene mellett akar megöregedni és stílusosan akarja csinálni. Ebből a szempontból pedig ez a lemez rendben is lenne, mert a hangzása érettebb elődjeinél, vállalhatóbb és kellőképpen nosztalgikus is, de lehet, hogy pont az a sátán sufni, hallójárat megrontó kompromisszummentesség volt az, amiben elvált a szar a májtól, és amitől hitelesebb tudott lenni ez a csapat. Így a több, most lehet, hogy kevesebb. Ha viszont az a black arc vagy, aki hű a nevekhez, de már unja a kását, akkor lehet, hogy ez most pont a te lemezed.