A közvilágítás, az időben érkező buszok, a napfény és a vállalható árú kaják még mindig az ellenségeink a BP Parkba tartva. Szerencsére a piaárak és a beléptetés (dobpergés!) már nem! Ez persze nem kompenzálja azt, hogy rituálisan a lófasz végét láttuk csak az amúgy fergeteges Mad Caddiesékből... De titeket úgyis az érdekel, hogy a punkzene papperkorú pusztítói kifordították-e a sarkaiból a világot, igaz-e?
Hát, nem, nem tették. Sőt, ennél jobban már nem is fogják többé.
De loptak egy kis melegséget azok fülébe, szívébe, meg túlárazott-helybenvett Bad Religion pulcsijába is, akik helyben tanulták a szövegek javát, mint én. A többiek meg épp hogy maguk alá nem pössentek. Beszámindul, egy-két--
-há' mindig a BKV-ra kenem, hogy késünk, de most adjuk hozzá a koncert előtt 20 perccel induláshoz a néhol még mindig bokáig érő vizet, a padkára szikracsíkokat húzó, leeresztett hátsógumijú pótlóbuszokat, és a tök sötét boltokat. A beengedést most nem: végre először, hogy simán megy ez a BPP-vel. Szinte mintha egy el sosem készült Bad Religion klip fájóan ismerős rémlátomásába merednénk bele, pedig ez csak a VII. kerületi ucca' kiázott rögvalója.
Sokaknak vehette el a kedvét, Mad Caddieséken megalázóan kevesen ugráltak (már egy tízezres kapacitású pavilonhoz képest), és arra a még elért dicstelen másfél számra is csak lopva, sunnyogva bólogattunk... Pedig színesek is, lelkesek is, és olyan mesterien ismernek ÉS gyúrnak egybe majd' egy tucat vidám műfajt (rocksteady, reagge, ska, tropicana, americana, nagyzenekari jumprock) egy pozitív, jó alaposan befúvósozott (tapsolj, magyar, tapsolj), óriási focistamezben, hogy nem is érteni azt a 19:20-as kezdést és 20:10-es zárást. Pedig épp ezt a vonalat nem lehet lerimánkodni egy hazai feszt nagyszínpadáról sem. Erre tessék: totál dicstelen időpont, egy eleve lerúgott állapotban érkező és (őszintén?) rájuk közepes méretű fittyet hányó tömeg, hát ejnye. Remélem, legközelebb nem csak a színpadon árad a good vibes, hanem leér az elé is, aztán visszahat, és mindenki hepi. Ehhez pedig az est leszállta is már kelleni fog.
A Park átlátott a 400 alatti vodka és az 500 alatti (denemszar) sör jelentette gazdasági résen, és mit ad az ég, az emberek lassan, de biztosan rájártak a csapokra. Persze a minisor a merches "fióknál" avagy sarkon alakult ki... A Bad Religion könyv kifogyott, Caddies cumót nem is látni, 9 rongy a kapucni, még mák, hogy szinte csak aprót hozok. A népek a maguk öreges, 35 körüli átlagéletkoruk tempójában picit kevesebbet üvöltöznek, picit többet szocializálódnak, baszki, a harmaduk már őszül, érződnek az elmúlt napok meg az after-Sziget szindróma, és főleg, hogy nincs igazán ifjú utánpótlás... Aki de, az olyan hangos, hogy nem is fan, inkább egyfajta hagyományőrző. Tág a füle, szűk a szeme, 2 tone zakó a mellvértje, csakaconverse a sarkantyúja, és csatacsákánynak használja a sarkát. Mindenki más melegítőben, relikvia-szintre kopott kőkori BR pólókban, helyben bólogatva meg ökölrázva röppen a helyére (furcsamód kényelmesen szellősen), mikor cécó nélkül felzeng az első két húrrezgés, aztán fél perc, és vágódik is ki a hangfalakból a...!
...most nyilván valami nagyon lehengerlőre vártatok, de nem. A klasszikusok, fiúk-lányok. Nem többek, nem kevesebbek. A következő másfél óra dalaiban világosan hallatszott minden, amiből a hardcorerepunk 3. és további hullámai, a pop-punk és egy rakat további zenei irányzat kinőtt. Úgy 1 óra kellett, mire felismertem: tényleg egy darabka történelmet hallgatok. Ld.:
A színpadon lendületesen, ha nem is ugráló, de azért minimum riszáló ötvenesekről meg se mondanánk, hogy mekkora életművek állnak mögöttük: a végtelen diszkrécióval háttérbe húzódó Brett Gurewitz mögött az Epitaph és al-kiadói, Jay mögött a "ritmus-basszer' játékstílus másodforradalma, a szélen a legszerénytelenebben pedig az új öregfiú Mike Dimkich, Greg Hetson eredeti gitáros-vokálos felváltója, aki előtte 23 évet húzott le a Cultban, és a legdögösebb jelenség volt a színpadon - cingár, bőrkabis alakjával és szuperrövid, sziporkázó szólócskáival akár egy ősrocker képregényfigura.
Illetve nem is volt itt igazán show. A megőszült Greg Gaffin inkább szeretni való, macis punkapuka, akiről a babéros teniszpóló nélkül meg se mondanánk, hogy hétvégenként nem a golfklubba vagy a katedrára jár extra előadásokat tartani (ha már mikroorganizmusokat kutató professzor is egyben, ugye). Trappol, karaokésan legyez, köröz erre-arra, és néha már-már kifogy a szuszból, de a háromszólamos ooooh-aaah-ooohk, a Bad Religion védjegyei mindig alányúlnak. Ha ehhez hozzávesszük a még mindig tiszta éneket és a méregerős szöveget, tűnik csak fel, mennyire (túlságosan is) hozzászoktunk az üvöltős punkzenéhez... És hogy mennyire nem kellett volna.
Nincs rétegzés, nincs semmi csilivili, showelem, megállás a baszomnagy áthúzott kereszt és korábban ikonikus Bad Religion szimbólumok előtt, csak jönnek egymás után, minimum hármasával egybekötve a betontömör számok, amik egy generációnak szabták meg, hogy lázadjon okosan. A második Supersonic égbe lőtte a hangulatot, és még azok a sorok is felötlöttek, amiket egy olyan nem-tős-fan is, mint én, pusztán azzal gyűjtött be, hogy 90'-ben született... "Bazmeg, a Tony Hawk Pro Skater 2 óta erre sírok!" üvölti egy gazdátlan taraj előttem, a többit már nem értem, mert elkezdjük együtt énekelni a You Are The Governmentet. A számokat megmenti a monotonitástól a néha meg-megkavarodó gitárok közt is biztos rendet és súlyos, irgalmatlan tempót tartó Brooks Wackerman, aki tűhegyesen zárt és leckeszintűt dobolt minden_kibaszott_dal_végén.
Én szépen békésen bólogattam, a többiek (rendre idősebbek) szintén, max. orbákoltak is... Percenként pedig valaki a látóteremben spontán örömkitörésen esett át, és ennek jelét a körülötte levők pogóba rángatásával/arcukba énekléssel/váratlan ölelgetésével kellett levezetnie. Olyan békés és családias volt a buli, amennyire csak lehetséges úgy, hogy még ippeg punk maradjon. A pogóba persze úgy túrtak befelé a népek, mintha pénzt osztanának, meg egy párocska is Mónika Showba illő pártáncot nyomott, más viszont nem zavarta meg a klubélményt, és legalább egy tucatnyi tagot megszörföztettünk szép óvatosan.
Tisztes és lelkes iparosmunkának tűnt a koncert, amíg a szett közepén el nem döntötték a fiúk, hogy megajándékoznak minket az undergroundba betörést jelentű kultikus lemezük, a Suffer legjobb számaival... és olyan fél órát kaptunk tőlük, amit sok fan nem mondhat el magáról: legjobb ifjonti éveik reménykedő és házibulikban máig szaggató energiáját, dühét, csak azóta precízen lecsiszolva. Erre tényleg mindenki bekattant... nem akárki hallhatja élesben és brahiból, első kézből, első fülbe az "albumot, ami mindent megváltoztatott" a punkzenében. És akkor az Infected, Recipe For Hate, Against The Grain, meg a záró American Jesus okozta spontán merevedésekről nem is beszéltünk. Ugra csak a 21st Century Digital Boyra volt igazán, míg csak röhögtem a markomba, hogy az akkor sötét disztópiának tűnő sorok mégis, lám, maradéktalanul megvalósultak: az "I Don't Know How To Live, But I Got A Lot Of Toys"-t éneklők csoportosan emelték a magasba az okostelókat rögzítésre...
"Még 1000 Bolond" sem törődött azzal, hogy mindeközben morgolódni kezdett az ég és pöcsörögni a rosszvíz, ahogy Greg is mondta, "C'mon! It's... Only Rain!" A Sorrow, a lassított Generator és a ráadás-blokk Punk Rock Songjának csoprtos éneklése már egy gospel-élményre hajazott leginkább: mindenki szépen rendezetten a helyén (kivéve a konszolidáltnak azért nem mondható, de legalább pörgő circle pitet) óó-ózva együtt-dalolós közösségi élménnyé tette a bulit. A számok bombák, de a sortűz egyszerűen untatna, ha egy kórusos betétre vagy egy brilliáns filles outrora nem kapnám fel újra és újra a fejem épp a végükön - arra nem elég, hogy sűrűn hanyatt vágódjak, de arra igen, hogy figyeljünk és jól is érezzük magunk. Visszataps, kiscsoportos örömködés, és még 3 szám, már láthatóan fék nélkül. A végén Jay külön megköszöni nekünk, hogy mennyit jelent, hogy együtt vannak, és együtt vagyunk velük, hogy visszatérnek az héccentség, majd nevetve beszórják a cajgot a tömegbe, aztán lebattyognak.
Akadtak a disszonancián túlnyúló részek, akadtak a ritmusváltások körül feltűnő parák, és aki nem állt az első 8 sorban, tompán hallotta a hangszert, erőtlennek az éneket. No meg, nem volt semmi "fesztiváli" a dologban. Fáradt , de egyre szilárdabb mosollyal hedbíteltem végig én is a koncert javát. Ahogy bemászik a backing track, az emberraj megrohamozza a slozit: az érkezők inkább szartak volna maguk alá, minthogy egy pillanatot is kihagyjanak, és az ilyet csak hümmögve elismerni lehet. Aztán seperc alatt kiürül a Park fele, másnap megy tovább a nyolctólnyolc és/vagy a nullahuszonnégy. De ennyi lázadás, vagy legalább az emlékezete, nekik is kijár.
A Bad Religion (már) nem csinál forradalmat, és ennyi év és ilyen dalok után már nincs is szüksége rá: a kopottság jelei világosak, de nem állnak rosszul. Még ha XXI. századi koncertjük inkább nosztalgikus come-together is, mint a népharag ünnepe, még ha inkább idézik egy Spielberg-egészestés meghatottságát, mint egy Detroit Rock City hevét, és még ha ők maguk is váltak egyfajta zenei vallássá, akkor is... azért ez eléggé rendben volt fiúk. Így kell szépen öregedni. Ilyenkor nincs többről írni, és nem is kell. ŐK már bizonyítottak. Várunk vissza mindenkit. Addig is: "Guys...just Do What You Want!"
~
by Nemesúr(/Nemes Márk)
fotózta Réti Zsolt
