Mintha egy pedigrés szuka vajúdás közben elhalálozna, de a legcukibb kölykét egy jókezű állatorvos kiemeli még gyorsan. Magyarra fordítva: a budapesti Népligetben a szóösszetétel előtagjának ("nép") értelmet adó Szeptember Feszt (is) ez évben (is?) elmaradt, de annak rock-koncerteket tartalmazó szeletkéjét a szervezőknek - karöltve a Barba Negra Track szabadtéri szórakozóhellyel - sikerült megmenteni.

Feleslegesnek bizonyult az előzetes para: a műtét sikeres volt, a beteg élve maradt, sőt, vidám volt ezen a vasárnapon! Még akkor is, ha az összesítő értékelést a cikkek végére szoktuk biggyeszteni. De tudjátok mit? Essünk túl rajta itt és most!

A Szeptemberfeszteken bizony előforduló időzavarok és hangosítási problémák tükrében egyenesen csodaként jellemezhetjük a szeptember első vasárnapján történteket. Ha voltak kisebb hibák, azok nyilvánvalóan abból fakadtak, hogy háromnapos program-sorozatot kellett a szervezésnek egyetlen délutánba zsugorítani. Többségében fél órás zenekari programokat követő negyed órás átszerelési szüneteiben nehéz létre hívni a tökéletességet. Mégis kis híján sikerült!

Meg azt is kérdezhetné az ember, hogy hogyan lehet mondjuk egy több mint 30 éves P. Box életművet harminc percbe sűríteni? Kapaszkodjunk kérem! Ha nem is hiányérzet nélkül, de ez is majdnem összejött! Sőt, ez a forgószínpad feeling egész jól működött. Annak szemrevételezése, hogy egész sokan összegyűltünk, őszi napfény gyanánt ragyogta be szívemet, hiszen "igényes" fővárosunkban ez a majdnem teltház még az ehhez hasonlóan ingyenes rendezvényeken sem borítékolható. Aurorán kicsit széttaposták a lábamat, de a lényeg, hogy a szponzorok lássák: egy ekkora népességre érdemes alapozni. Legfőbb szponzor pedig maga a Jóisten volt: Aigner Szilárddal karöltve csodás TAVASZI időt varázsoltak a Track fölé.

Mielőtt belekezdenék az egyenkénti vesézésbe, sokaktól kell elnézést kérnem: két színpadon déltől este tízig ment a móka, szinte fizikai képtelenségnek számított, hogy mindenhol ott legyek. Bevallom, szelektálásom szubjektív volt, hiszen nem "hivatalosan" vettem részt az eseményen, azt se tudva, meddig maradhatok, lesz-e beszámoló egyáltalán.
 
Hamiltonhoz méltó sebességgel kanalaztuk a vasárnapi ebédet, hogy legalább a második fellépőt elcsíphessük. Szegény Kalapács ezúttal kimaradt, de a nyáron már elkaptuk, ha nem is akusztikusan. Egy szigorú Fáraó fellépésre viszont "csupán" harminc éve várok: Gidófalvy Attila és csapata kb. ennyi ideje jött egy kislemezzel, majd az egyetlen lemezgyár fáraója úgy döntött, hogy erre a muzsikára nincs szüksége az országnak. Ehhez képest így délidőben egész jól betöltöttük a rendelkezésre álló terület legalább harmadát. Az őrület nem az imént említett kislemez húzónótájával, az Elég-gel indult, ahogy számítottam, hanem a legismertebb Fáraó-dal került a végére. Kellemes meglepetésként "őt" a Szóljon a rock előzte, mely Gidó lordos munkásságából közismert. Nagyon ütött még a fantasztikus  feelinggel meghintett Mélyben című nóta, mely "harcsabajusz kapitány" hajdani szólólemezén szerepel, s melyet Bon Scott emlékére ajánlott. És hogy milyen fergeteges gyorsasággal száguld az idő, arra bizonyság, hogy az egyik gitárosi posztot immár a Mester fia vette birtokba!

A Tales Of Evening zenekart eddig egyetlen egyszer csíptem el, valamelyik külföldi sztárcsapat előtt, akkor is csupán egy dal erejéig. Volt hát mit pótolnom, még akkor is, ha az említett nóta bejött. Most meg mindegyik. Be kell ismernem, hogy e műfajban - melynek legtalálóbb elnevezése mit idáig hallottam: "függöny metal" - az "esti mesélők" a legerősebbek széles e hazában! Tán éppen a mondat utolsó szava jelenti a kulcsszót: úgy tűnt, sikerült valami "hazait" is becsempészni a hangzásba, de remekül eltalálva az arányokat. Dudás Ivett pedig a műfaj pacsirtáinak nemzetközi mezőnyében is megállja helyét.

Nem kérem, nincsen ma dicsérős napom, de egy olyan zenekarról, mint a Debrecenben honos Pandora's Boxról nem lehet nem jót írni! Amilyen szappanopera íródott a zenekarnév köré, normál esetben   kihúznám ikonjaim listájáról, ahogy a P. Mobil és utódjai esetében már megtettem - de szerencsére ez nem normál eset! Fiatalok ők, bolondok,  minden egyes hangot úgy pendítenek, ütnek le, énekelnek ki, hogy az szíven szúr. Mégis azt érzi az ember: soha nem elég! Más kérdés, hogy a P. Box életművet összesűríteni fél órában maximum fél perces epizódokból álló egyvelegben lett volna lehetséges. A hiányérzet természetes volt, s a csapat jelenlegi aktív erejét mutatja, hogy a "vadi új" Szabadon száll kimaradása keserített leginkább.

Első körben lecsekkoltuk még a Moby Dickes "Smici" Bloody Roots nevű zenekarát. A csapásnyom szinte ugyanaz, mint a magyar thrash ikon esetében, hiszen Schmiedl Tamás ott is ugyanúgy aktív szerző. A járt utat sem akarta járatlanra cserélni, csupán a Dick újabb kori szövegi koncepciójával nem értett egyet. A Bloody Roots versei sokkal általánosabbak; Istenkeresésről, és életünk dolgairól szólnak. Moby Dick szám nem szerepelt a programban, de a végén "a név kötelez" konferálással megkaptuk a banda "keresztelő dalát", azaz a Sepultura a "Smici-zenekar" nevével azonos című zúzását.

Át-át járogattunk a kisebbik színpadra is. Sajnos a Zord programjából csak az utolsó tételt csíptük meg. Még jó, hogy korábban már lâttam-hallottam tőlük műsort, s cd-m is van tőlük :)

A Toportyán Férgeké kábé az a zene, ami nem érint meg túlságosan. Viszont fazonilag és mozgáskultúrát tekintve nagyon rendben van a társaság. Kellemes atmoszférát teremtettek maguk körül, aktivizálva a pogó híveit - "vén" fejemmel majdnem én is beindultam.

De ehelyett hazaugrottam a Duna túloldalára egy kicsit regenerálódni, felkészülni az esti "megpróbáltatásokra". Mert az előJELEK rosszak voltak. Igen, az Omen volt az est egyik headlinere. Nyugati szintű show-val ajándékoztak meg minket. Mindenek előtt Könnyű Szívvel vettük a Pokoli Éveket. Nem hiányoztak tehát az elmúlt 25 év nagy slágerei, Vampírváros, Fagyott Világ etc. A legutóbbi lemezről felharsant a már szintén klasszikusok közé beparkolt Eltűnt 2007-ben és a Remélem Rémálom. Azaz hülye vagyok, a legújabb lemez épp aznap jelent meg! "Őróla" is kaptunk az arcunkba vagy kettőt. Első hallásra rendben voltak, de ennél többet írni róluk még dőreség volna. (Közben a honlapot bűvölve rádöbbenek, hogy az új cd-t mindössze 999 ft-ért lehet rendelni, s lesz egy lemezbemutató a Dürerben november 28-án!)

Lehet, hogy kalapáccsal kapok fejemre az ortodox retrósoktól, de én ezt a jelenlegi Oment érzem minden idők legerősebbjének! Tudom, nincs Szekeres meg Kalapács (én még velük is láttam a bandát), de van Koroknai Árpi, aki ezen a napon dupla műszakot nyomott, hiszen ő a P. Box bárdja is. No, de ne emeljünk ki senkit: a 2010-es évek Omenje valóságos rock válogatott!

A kis színpad headlinere, az Aurora pedig pont ellentétes taktikával állt elő, mint Nagyfi Laciék. Előadásmódjukra a spontaneitás volt jellemző. Az elején letudták a "kötelezőt" (88 telén, Egy kis anarchia, Iskolába jársz stb.), majd a műsor második fele amolyan Tibi bácsis lett: hol a zenekar többi tagja, hol a közönség kérte fel Vigi énekes-gitárost egy-egy dal felvezetésére. Jól megfértek egymás mellett régi és új nóták - a baromi lelkes közönség mindegyiket fújta! Facsartunk citromot is természetesen (Kifacsart Citrom), de kellemes volt a Robin Hood vagy akár a Jó időben, jó helyen. Térerőnk sem volt, azaz volt Nincs Térerő, na szal, ha ismered a dalt, érted mit írok. Ha nem lenne anakronizmus, írhatnám: Vigiék házibuli-hangulatot varázsoltak a kis színpad elé. Mindenki énekelt, pogózott, csápolt. Alacsonyan szálltak a félig telt söröskorsók - még jó, hogy műanyagból készültek. Egy-egy közelembe landolt, így frissen mosott átmeneti kabátom mehetett egyből vissza a mosásba, de ezt ki bánta? Hát a feleségem!

Én viszont boldog voltam, hogy végre valahára eltelt úgy egy teljes nap, hogy nem kellett a nemzetközi politika aktuális ügyeiről beszélgetni, vagy azon rágódni.