A tudat alatti, szubliminális üzeneteket azért nevezik így, mert a tudatküszöb alatt jutnak el az emberhez, vagyis a tudattalanban. Így hát a tudatos én nem fogja fel őket, kívül esnek felfogóképességünk határain, vagyis teljesen védtelenül állunk szemben az észlelhetetlen támadással. Az effajta üzenetek valósággal leigázzák az egyént, anélkül, hogy észrevenné, bizonyos viselkedésmódokra késztetik, leküzdhetetlen vágyat ébresztenek az emberben, és ez elég is, hogy eszerint cselekedjen. Ezen üzenetek eklatáns példája a színes, villódzó fényektől kísért rock zene, a ritmus, amit olyan tényezőnek tekinthetünk, amely a pszichikai állapot gyöngítése révén csökkenti a védekezőképességét, ezáltal hatékonyabbá téve a dalok tartalmának beépülését. A dalokét, amik minden értéket teljesen kiforgatnak, és az egyetlen etikai normává a szenvedélyek és az ösztönök kiélését emelik. Legalábbis a Vatikán pszichológiai megközelítése szerinti megfogalmazásban, amikor az szembesült a hetvenesek évek új zenei hullámaival. Úgyhogy, ha még romlatlannak érzed magad, akkor azonnal távozz egy x klikkel, mert itt efféle mételyekről lesz most a szó.

Azokról a mételyekről, amik egyértelműen az Uncle Acid and the Deadbeats tagjainak a tudatküszöbe alatt is átjutottak, és hogy az átjutásban mennyit könnyíthetett az, hogy azok a bizonyos ritmusok éppen folyékonyak vagy füstszerűek tudtak lenni, arról azért a banda neve valamennyit elárul. Persze csak akkor, ha Sav bácsi nem kémia szakon doktorált Cambridge-ben, és onnan jött ez az egész. Ha pedig már ott tartunk, hogy a brigád angol, akkor fontos megemlíteni, hogy mindössze öt évvel ezelőtti pályafutásuk is pontosan úgy kezdődött, mint a viktoriánus kor britjeinek titkos okkult társaságaié. Vagyis nem lehetett pontosan tudni kik a tagok. Nem volt fellépés, arctalanok és névtelenek voltak. Nem volt kiadójuk, írott lemezeik úgy hatottak a huszonegyedik században, mint a nyolcvanas években egy hetvenedszerre átmásolt metál demo. Aztán alig négy évvel később pedig, a harmadik Mind Control című nagylemezt követően már a Black Sabbath előtt játszottak számos helyen Európában. Bejött a sejtelmes gerilla marketing? Ez tette őket annyira izgatóvá, mint amilyen egy szellemszeánsz volt a bigott kereszténység idején? Apu elismerte zabi gyerekét végül? Vagy egyszerűen annak szól a hype, hogy tudnak kurva jó dalokat írni? Én körülbelül ilyen kérdésekkel érkeztem meg ehhez a negyedik The Night Creeper című új nagylemezhez.

Amikből egyre részben teljesen biztosan tudtam a választ. Hogy apu egészen biztosan a Black Sabbath volt, és azzal, hogy magával vitte játszani gyermekét, még azt is gondolhatjuk, hogy valóban felvállalta őt és büszke rá. Hiszen a legerősebb hatást ennek a bandának a zenéjére nyilvánvaló, hogy ők gyakorolták. Valahol az ő korai éveik érezhetőek a leginkább, abból az időszakból, amikor az együnk virágot, legyünk barátok mozgalomból Ozzy, Tony és Geezer szép lassan elindultak a temető felé. Aztán, hogy a sejtelmességnek mennyi köze lehet a viszonylagos sikerekhez, azt nem tudom megmondani, de az egészen biztos, hogy a mára négy főből álló csapat, piszok jó számokkal csapat. Sőt, szerintem erre a lemezre még erősebb dalokat sikerült hozniuk, mint a szintén jó visszhangokat hozott előző anyagra. A kezdő Waiting for Blood mindjárt hozza azt a leplezetlenül a doom korai hangzásvilágából merítő témát, ami egyszerre laza, csuklóból kirántott, de ugyanakkor megvan benne a kelőképpen sűrű köd is, és húz úgy, ahogy kell. A gitárok pedig épp úgy vannak torzítva, hogy azt érezzem tranzisztoros rádióról hallom őket, a köldök fölött tíz centivel begombolt trapéz nadrágomban. Aztán már jön is a Murder Nights és ez is épp olyan jó gitárral nyit, mint az előző dal. A varázsa pedig ennek is abban van, hogy kellőképpen groteszk. El is ringat, de közben megvan benne az a sötét tónus, ami simán beforgat, ha túl sokat szívtál hozzá. Charlie Manson jutott róla eszembe, aki még javában hippi és jógaórára igyekszik a lányokkal, de már durva műsor megy a fejében.

Az egyik személyes kedvencem viszont a Downtown lett a lemezről. Ebben is megvan minden, amit az előző daloknál leírtam, de valahogy sokkal inkább hátulról kúszik fel és alattomosabb az alaptéma, ami egy váltás után majd kisimul, balladába fordul, és olyan lesz tőle a szám, mint amikor egy hatalmas orgazmus után, elalélva bámulod a plafonon a kintről odavibráló fényeket. Illetve ez volt az a dal is, ahol apu nevén kívül eszembe jutott még egy név. Méghozzá Paul Chain neve, aki szintén nagy arcnak számít ebben a műfajban, és épp ilyen jól illeszti egymás mellé a súlyos doom és a klasszikus hard rock legjobb pillanatait, ötvözve valami csuszamlós, kéjsóvár romantikát a fátyolos okkultizmussal. Ezt a lüktetést pedig viszi tovább a Pusher Man és a többi ezt követő szerzemény is. Ahol továbbra is minden a helyén volt, egyedül az énekes hangjával kellett folyamatosan barátkozni, ami most mintha kapott volna valami effektet az előző lemezhez képest, amitől halványan karcos, de először tényleg olyan, mintha egy elszállt hableány állna a mikrofon mögött, akinek időnként valaki befogja az orrát. Azonban így a negyedik lemeznél, ahogy görögtek a dalok, a végére szépen belesimult a taktusok közé ez a hang, megbékéltünk. Az album második fele egyébként lassabb, az Inside menetelős ritmusszekciójával kísért vallomását leszámítva, pedig kíméletesebb is. Az utolsó két számot például már csak valami filmjelenet hátterében tudom elképzelni, olyan messziről szólítanak meg. De belátom az utazás után, le kell jönni, mielőtt legördül a függöny.

Sav bácsi úgy tűnik továbbra is képes finom zenei környezettel kísérni a kígyót, amit szabadon enged, hogy az sunyin felkússzon és hátulról leheljen a nyakadra egy puszit. Mégsem akar ő lenni a leggonoszabb. Sabbath apu lelkes apródjaként teszi, amit tőle látott. S, hogy éber álomban, vagy hallucinációktól kísérve juttatja át üzeneteit az alatt a bizonyos küszöb alatt, azt fejtse meg az egyház, de a rock and roll égő hajú ördögének ruhalebbenése, mintha tényleg megsuhintotta volna a levegőt.