Van úgy néha, hogy ülök reggel a metrón (ha szerencsém van) és azon gondolkodom, hogy hiányzik valami új zenei élmény. Unalmas, hogy reggel állandóan ugyan az a cucc ordít a fülemben. Szeretem az adott zenekart, de azért jólesne néha valami más, valami olyasmi ami kicsit kiszakít a megszokott dolgokból. Ilyenkor van az, hogy mikor netközelben vagyok egyből elkezdem bújni a bandcampet és a többi oldalt, hátha.....

Most azonban nem így történt az El Caco-val való találkozásom. Az, hogy a 7-ről írok az egy feladat volt. Örültem ennek az anyagnak, hiszen éheztem az újra. Amint megkaptam az albumot el is kezdtem hallgatni, boldogan vetettem bele magam a hajnali budapesti tömegközlekedésbe, fejemen a fülessel és az El Caco-val. Be kell, hogy valljam az elején nagyon nem tetszett, amit ezek a norvég srácok művelnek. Arra számítottam, hogy valami stoneres cuccot kapok, ehelyett kaptam egy teljesen a hardrock műfajt képviselő albumot. Felmerült a kérdés, hogy most ezekkel a formákkal mit kezdjek? Közben kiszivárgott a Megadeth új lemeze is, így még kísértésben is volt jócskán részem. De! És itt jön a de! Nem engedtem a megahalál delejes csábításának, toltam tovább azt, ami a feladat volt. Szépen lassan azt vettem észre, hogy már a melóban a dalokat dúdolom amikor van egy kis időm és a harmadik-negyedik hallgatás után automatikusan 7-t raktam be a lejátszóba.

Meg kell követnem a srácokat, mert amit csinálnak az élvezhető és teljesen szerethető is. A hangzásról teljesen az old school jelző jutott eszembe, azonban ez a hangzás nem avittas, nem kopott, nem gagyi, hanem a mai igényeknek megfelelően tökös, fogós. Aki nem ismerné őket, nem kell egy túl bonyolított, nagy megfejtős zenére számítani, de miért is kéne? A hardrock soha nem arról szólt, mint amit például a TOOL csinál. Egyszerű fogós riffek, amiket később simán elkezdesz dúdolni. Az album egyik legerősebb dalát kapjuk rögtön a nyitó Curious-ssal az arcunkba. Kimondottan tetszik ebben a számban, amit Fred művel a dobok mögött. Ha behunyt szemmel hallgatom, látom ahogy izomból csépeli a beütő cint. A totál headbangelős dal pedig az albumról az Ambivalent címet kapta, amiben Oss a basszer/énekes megmutatja, hogy nem csak ordítva tud énekelni. Ami még nagyon bejött és mondhatjuk ritkább is ezen műfajon belül az az utolsó előtti instrumentális dal, a In Space All Huge Beasts just Seem Tiny. Eszméletlen hangulata van egy ilyen dalnak, ha este mentek haza busszal. Ez az a dal, amitől nem tudod, hogy most félj, reszkess, vagy megnyugodj.

Igazából, sokkal kevesebbet vártam ettől az albumról az első hallgatás után. Most meg itt van, és marad is a lejátszómban még jó ideig. Ilyen pozitív csalódásokkal szeretném, ha telne az év végig. Béke, Szeretet, Metal. (4/5)