A holland Textures első nagyjából hat éve egészen termelékenyre sikerült: hét év alatt négy lemez ontottak ki magukból, nem is akármilyeneket. A djent színtér meghatározó zenekarává váltak és valahol nálam a 2011 Dualism lemez volt a csúcspont az addigi karrierjükben. Azóta viszont csend volt a banda háza táján, de úgy tűnik, hogy az elmúlt 5-6 évben azért gondolkodtak is kicsit, mert úgy tűnik, hogy most nagyjából egy év alatt két lemezzel is jelentkeznek. A két lemezes konceptalbum első része a Phenotype, amit február 5-e óta pörgethetünk kisebb-nagyobb élvezeti értékkel.
A vegyes érzelmeket ugyanaz az egy dolog okozza, csak más előjellel. Méghozzá az, hogy semmit sem változott a Textures az elmúlt hat év alatt. Ez alapvetően nem kell, hogy baj legyen, viszont a djent színtér sokkal mozgékonyabb és érzékenyebb a befolyásoló tényezőkre annál, hogy gyakorlatilag több, mint egy évtized alatt változtatás nélkül ugyanazt a metalt lehessen nyomatni. Nem is különálló műfajról beszélhetünk igazán, ezért hogy ugyanúgy a felszínen tudjon maradni egy olyan banda, aki e stílus mellett rakta le a voksát, úgy gondolom, hogy több merészséggel kell, hogy előálljon, többet kellene újítani. Ezzel szemben a Textures még mindig inkább a SikTh, illetve Fellsilent által lerakott alapokon tolja a biciklit, így nagyjából a djent nagymenői közül kicsit talán ők maradtak meg mammutnak (most az újjáalakult SikTh-et nem figyelembe véve), a többiek azért továbbléptek és saját irányba fordultak.
De a nagy kérdés természetesen az, hogy ez ártott-e az új lemeznek? Egyáltalán nem. Pontosan megkaptuk ugyanazt a húzást, erőt és dühöt, amit korábban is kaptunk. Egy kicsit máshogy csomagolva, de a saját jól felépített stílusuknak megfelelően jönnek a textures-ös klisék. Bár a klisé szót, mint negatív jelzőt szokás inkább használni, itt nem egyértelműen az. Vannak párhuzam elég a Dualism lemezzel, az album egyik legjobb dala, a New Horizon slágeressége például simán a 2011-es Reaching Home mellé tehető, a Shaping a Single Grain Of Sand darabosságában pedig a Singularity köszön vissza. De ezek alapvetően engem nem nagyon zavarnak, mert a Dualism albumot tartom a banda legjobb lemezének. Még most is. A Phenotype nem tud a fejére nőni, hiába van itt a fentieken túl a Illuminate the Trail - ami a legnagyobb találat mostani korongon -, vagy akár a Timeless, amit úgy zárja le a lemezt, hogy rajzolni sem lehet jobbat.
Egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a Phenotype ellen az, hogy a fent leírt dolgok miatt nálam “billeg” a lemez. Hangulatfüggő, hogy igénylem-e a korábbi texturákat, vagy az újdonság ereje kell. Ha előbbi, akkor tud segíteni az új lemez, amúgy nem. Emiatt nem hiszem, hogy közel annyit fog menni a lejátszóban, amennyit a Dualism pörgött.
Mindettől függetlenül a Textures zenei mozdulatlansága egyáltalán nem árt az új lemeznek, semmiképpen sem veti vissza annyira, mint azt talán várnánk. A Phenotype tökéletesen építi ki a zenekar állócsillag státuszát a színtéren belül. Kíváncsian várom, hogy Genotype tud-e és főleg mer-e mást hozni, mint Phenotype. Vagyis igazából a kérdés az a jövőre nézve, hogy lezárul-e korszak a zenekar életében és új irányt vesznek, vagy utolsó harcosként nyomják tovább az eredeti eszmét. (4/5)
A zenekar április 5-én, az Amophis kísérőjeként csíphető el a Barba Negrában, mi tutira ott leszünk.
