Történelemből jó vagyok, így pontosan emlékszem azokra az albumokra az Entombed nevével, amikre nem emlékezni lehetetlen. Földrajzból viszont annyira nem, de ha ezeket a lemezeket visszahallgatom, akkor valahogy a Neander völgy a fejemben azonnal a mai Svédország területére tevődik. Lars Göran Petrov maga, és mára jócskán átalakult bandája pedig örökös bizonyság arra, hogy létezik még egy előember, aki újabb és újabb barbaroidokat ás elő valahonnan, hogy manapság is odavágja azt a kőbunkó horzsolgatást, ami körülbelül olyan, mintha hatezer évvel ezelőtt osztottak volna ki elektromos hangszereket és dobcuccot az csontokon alvó, éhes barlanglakóknak. A hasonlat pedig nem csak a múltra érvényes. A most elkészült Dead Dawn lemezről sem jutott eszembe szivárvány előtt vágtázó pegazus, vagy tündérek által gondozott üdén burjánzó télikert.

Ők is az a csapat egyébként, akik mögött hosszú az út. Nihilist név alatt közel harminc éve kezdtek el játszani. Aztán jött a névváltás. A körfűrész éles lemezek, meg a felkapott metál fejek. Aztán meg a Wolverine Blues. Azaz a Motörhead ízűre lemorzsolt Death Metal. Meg hét ebben az egyedi hangvételben megírt lemez. Aztán hét év csend. Aztán tagcserék és egy kevés torzsalkodás. Meg egy újabb névváltozás. Ezúttal azonban nem olyan drasztikus. Az alap kapott egy A. meg egy D. betűt, mint a Chaos kilencvenháromban odalent brazilban. És jöhetett egy új lemez Back To The Front címmel. Aztán kicsit több, mint két évvel később még egy. Na, az van most.

A jelenről viszont sosem lehet úgy beszélni, hogy abban alapban nem lenne benne mindjárt egy darab múlt. Így az Entombed (A. D.) mostani anyagáról sem lehet úgy diskurálni, hogy ne legyen megemlítve valahogy az a bizonyos Wolverine lemez, ami minden későbbi hanganyag hangzását meghatározta. A brit punk és a Motörhead ízű rock and roll hatásokkal ugyanis itt redukálta le a banda a sebesebb és frivolabb északi gonoszkodást, az egyszerű döngölős előember robaj szintjére. Ez a hangzás és hozzáállás pedig tökéletesen is működött szerintem az említett lemezt követő négy másikon. Azonban a névváltást megelőző két utolsó lemez - Inferno, Serpent Saints - ennél még tovább redukálódott, s amellett, hogy nem is igazán szóltak jól, a legtöbb szám a Discharge minimalizált dallamvilágát próbálta felülmúlni - ami nekik jól is áll - de az Entombed csak alulmúlta ezzel önmagát, mert nem használt fel semmi rá jellemző igazán jó ötletet már akkoriban. A hét évvel későbbi új lemez viszont rácáfolt erre. A kipihent arcok ott is combos kis darabot hoztak össze.

Aztán most folytatják ott, ahol azon a lemezen abbahagyták. Ami attól volt újra vicsorgatós és ezzel együtt ismét veszélyes a fogzománcra, hogy kicsit távolabb nyúltak vissza a saját gyökereikhez, azokhoz a hátborzongató metál témákhoz, amik olyan jól keretezik frontemberünk ösztöntorkának minden törekvését. A Midas In Reserve című nyitótétel is egy túlhajszolt, gyors nóta, ahol a roppant egyszerűen daráló ritmusszekció mellé azért oda van téve rendesen a technikás metál gitár. Pörög a körfűrész rendesen. Ami átaraszol a címadó dal gerincén is precízen. És nem hajlandó még lelassítani a lemezre amúgy legjellemzőbb középtempóra. Ami csak a következő Down To Mars To Ride című számban érkezik meg, egy akusztikus hangulatgitár után feszesen. Persze tény, hogy ez a menetelő hentes tempó a banda igazi közlekedő sebessége. Ezen mozog az As The World Fell is, azzal a különbséggel, hogy a felvezető gitártéma és a szóló sokkal erősebb, izgalmasabb benne, mint az előző szerzeményekben. Ezek a horrorisztikus éghajlati viszonyokat hozó gitárok mocskosul hiányoztak a tíz évvel ezelőtti lecsupaszított lemezekről. A gitáros Nico Elgstarnd, ha jól tudom basszusgitáros posztról lépett előre az új felállásban, s ezzel szerintem sokat nyert a banda. Ugyanis ezt teszi különbé ezt a lemezt egy átlagos Entombed lemeztől. Aminek különben slágere is van - The Winner Has Lost - meg maró karizmája is. Meg magányos szörnyekhez írt dermesztő szonettje is - Hubris Fall. Meg olyan számuk is, amit dedikálhatnának az At The Gates néven futó földijeiknek is - Black Survival. Meg minden.

Nem írunk már kilencvenhármat, ez tény. Meg az is, hogy kokainból, csókból és görkorcsolyából is az első marad a legemlékezetesebb. Azonban én mélységesen tudom tisztelni azokat a régi bandákat, akik abszolút saját stílust alakítottak ki, és ehhez akkor is hűek maradnak, ha közben már egy olyan világba csöppentünk, ahol lassan légdeszkán repülve hallgathatjuk a tokától bokáig kivarrt, extra szenzitív disznóröfögéseket meg vinnyogásokat az okostelefonokról. Nekem ilyen a Crowbar, az Obituary, a Prong, a Clutch és az Entombed A.D. is. Nem játszanak mást, mint a sajátjukat, de mégsem érzem azt mikor egy-egy új anyagukat hallgatom, hogy korábbi sikereik kópiái volnának csupán. Ebben az albumban is hallani, hogy benne van a munka. Meg a velő, meg a csont, meg az erő. Meg minden. (4/5)