Melyikünk ne szeretne egy jobb világban élni? Naivak persze nem vagyunk, és érezhetően a világ sorsának alakulása sem éppen szívderítő. Nos, erre reflektált az este négy fellépője, ki a (rég)múlt erényeit és tanulságait felidézve, azokkal bátorítva, ki minden alternatíva nélkül elénk tárva a (közel)jövő teljes kilátástalanságát.

A Heroic számára igazi ünnepnek ígérkezett a fellépés. Ha az ember túlteszi magát a korántsem ideális időponton, és annak minden velejáróján, a valódi hátráltató tényező az aznapra várt új album, a Barbár sajnálatos csúszása volt. Pedig a zenekar láthatóan-hallhatóan keményen készült a bulira, és lelkesen tolta a friss nótákat, köztük a magyar nyelvű Barbár Himnuszt – na meg zárásként a Vision Of The Shamant is az előző korongról –, a lemezcím által sugallt harcias kiállással. Természetesen továbbra is death metal vonalon, ugyanakkor melodikusan, a Your Archaic Selfben példának okáért egy kis dallamos ének is megcsillant!

A black / thrash irányban mozgó Ketzert sem zeneileg, sem megjelenésre nem találtam ennyire fajsúlyosnak. Akár a szintén német Desaster, akár a Deströyer 666 felőli ráindulással könnyen felfogható, mit akar a banda, viszont ez (még) nem az a szint: az elvárható erőteljes riffeket itt nem véltem felfedezni, így a műsor hamar egyhangúságba fulladt. Az izlandi Svartidauði a black metal nyers, őserejű ágát képviseli, de disszonáns témákat is előszeretettel alkalmaz a rendszerint tíz perc fölé nyúló szerzeményeiben. Előadásukból a látványelemek sem hiányoznak: többé-kevésbé visszafogott arcfestés, a frontvonalban küzdő hangszereseken emellett álarc (Sturla Viðar bőgős-vokalista az arcát elfedő kendő mögül szórta ránk dörgedelmeit), vagy kapucni. Némileg mondjuk meghökkentő volt mindezt nagy színpadon, profin megkomponált fényekkel látni – tavaly tavasszal a Showbarlangban játszott a banda –, bár a rájuk, és általában a stílusra jellemző misztikum és távolságtartás azért megmaradt.

A Primordial, amely főzenekarként tíz, fesztiválon öt éve járt utoljára Magyarországon, egy megkerülhetetlen jelenség a kortárs metal színtéren. Ez persze ma már nem abban mutatkozik meg, hogy állandóan beléjük lehet futni élőben. Sőt, vegyük úgy, hogy a kevesebb önálló, illetve fesztiválfellépéstől lesz annyival is különlegesebb, azaz megy eseményszámba minden egyes alkalom.

Egy Primordial koncert amúgy is speciális. Azzá teszi egyrészt a zenéből egyszerre áradó, teljesen egyéni hangon megszólaló tragikum és emelkedettség, másrészt meg ott van az előadásmód: a poszt-apokaliptikus alakká maszkírozott, tébolyodott pillantású, szélesen gesztikuláló frontember, Alan Averill Nemtheanga, folyamatosan vonzza magára a tekinteteket. Orgánumának ereje is igéző, ami sokkal fontosabb annál, hogy nem klasszikus képzettségű énekesről beszélünk. Más kérdés, hogy saját bevallása szerint sem volt most 100%-os állapotban a hangja (ezt betegségre hivatkozva magyarázta…). Nem spórol a hangzatos, ám annál tartalmasabb szónoklatokkal sem. Ezek végkicsengése ezúttal is az volt, hogy a történelmi és kulturális örökség, ha megfelelően ápolják, mindenkinek erőt és biztos támaszt ad, amelyből a jövőnek is bátran neki lehet rugaszkodni, az ehelyett pusztán pillanatnyi érdekek által mozgatott jelenkori „elit” pedig ehhez képest apró betűs lábjegyzetnek is kevés, és nincs már sok ideje hátra...

Társai a szó szoros értelmében muzsikálnak. A húros szekció nemigen moccan, inkább a haját lóbálja, miközben a hangszerébe mélyedve játszik. Ezzel azonban semmi gond, hiszen Nemtheanga egymaga elviszi a show-t, és a zenei alapok is elsőrangúak. A hangzás az első két szám alatt még nem állt össze, de a Babel’s Tower már végre kielégítően szólalt meg.

Anélkül, hogy a koncerten átéltektől túlságosan messzire kalandoznék, nekem a Skycladet, pontosabban az ő hajdani vezéregyéniségüket, Martin Walkyiert is eszembe juttatták az írek, jóllehet náluk pont nem a folk felőli megközelítés a meghatározó. Viszont a maga idejében csakugyan a jó öreg Martin volt képes hasonlóan fején találni a szöget, ha társadalmi / politikai témákhoz nyúlt. A mai kor persze lényegesen radikálisabb megfogalmazást vár e téren, főleg egy súlyosabban megszólaló csapattól, és Nemtheangánál tényleg nincs helye elmés szóvicceknek, szófordulatoknak. (A költőiségnek van.) Az As Rome Burns vagy az Empire Falls ily módon a mostani, mintegy másfél órás szettben is központi szerepet töltött be, a létszámát tekintve nem csúcsdöntő, ám vérmes közönség szintén hallatta a hangját.

„Sing to the Slaves that Rome Burns.”

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.