Kezdetben, ha már befutott brigádok tagjai olyat dobtak, hogy megtalálgatták egymást abból a célból, hogy mindannyian kimozdulhassanak kicsit a komfortzónájukból új felállást, új névvel hozva így létre, arra azonnal felnyálaztuk a sideproject kifejezéssel ellátott címkét. Aztán ahogy nyálaztunk - nyálazgattunk az évek alatt, a betűk feláztak és lekoptak végül. Tehát kellett egy új címke, amin egyszer csak ott is figyelt, hogy supergroup. Vagyis ismét sikerült építeni egy szót, amire frankón beindul a nyálelválasztásunk. Ami azért jó, mert nem rossz. Meg azért, mert könnyebben tud csúszni az összes ilyen séma a zenemegemésztőnkbe a nyáltengeren takarosan befele. Meg még azért, mert ha mindez sok, nagyon - nagyon sok, akkor lehet belőle köpni is kifele. Bő nyállal. Úgyszintén. Ezek azonban csak a mi köreink. Amik az alaphelyzeten mit sem változtatnak, hogy van pár ismertebb tag, akik más név alatt, más felállásban, más ötleteket pörgetnének meg még kicsit. Talán csak úgy passzióból. És ezért létrehoznak egy új bandát, például Hesitation Wounds névvel.
Ami mondjuk nem most történt. Hanem még három évvel ezelőtt, amikor meg is jelent tőlük gyorsan egy Self - Titled kislemez. Gondolom ennél többre aztán nem is volt idő és lehetőség, hiszen a Hesitation Wounds tagjai elsősorban saját zenekaraikban pörögtek, pörögnek. Például énekese Jeremy Bolm, aki akkor hozott ki a Touché Amoré nevű alapbandájával új albumot, miközben a dobos Jay Weindberg sem biztos, hogy unatkozott épp elhagyva az Against Me! sorait és kacsingtava a Slipknot felé. Ugyanis őket kettőjüket egészíti ki a Trap Them és a The Hope Cospiracy egy - egy tagja ebben a felállásban.
Na és akkor az Awake For Everything című albumról.
Nem tudom, nekem ez a huszonhét perc körüli lemez kicsit olyan volt, mint egy ugyanilyen hosszú illusztris pornó videó. Az első kislemez középszerűségéből kiindulva először csak halványan érdekelt. Aztán ahogy kezdtek kivetkőzni magukból az első dalok erényei, a figyelmem már egyre mohóbbá vált. Míg valahol a harmadik számnál már cudar módon képes volt felcsigázni. Majd jött a negyedik, ötödik dal és talán, mert mindezek után túl hamar jött el a mindent beterítő beteljesülés, az anyag második felénél figyelmem óramutatója szinte a végéig már csak fél hatot mutatott. Mint egy orrát lógató szomorú kis elefánt.
Hogy azonban ennél egy hüvelyknyivel jobban a részeire szedjem az összkép mozaikját, az Operatic című dal valóban bivaly bitang bekezdés. Ultra masszív, gyilkos dob - basszus szerkezet táncoltatja a hatalmat amit ez a zene birtokol, az árnyat vető, aztán azt lereszelő gitár és minden felüvöltés már csak az ajándék extra tartozékai. Az ellenállás pedig a második Bleach lendületéhez is kevés lenne, az ismét két perces tétel egy váltás után, úgy döngöli a régi iskolás hardcore alapot, hogy az még a jól lerakott nyugati aszfaltot is simán felszedné. Miközben a gitárban némi nu metál felhang is ott bujkál és bár az éneket kicsit hátra keverték, abszolút kompatibilis a zene hangulatával. Jeremy hangja és stílusa nagyjából az, amiben zivatar mossa a fájdalmat és ami mintha mindig a sírás előtt érkező düh szülötte lenne. Ehhez pedig a következő Hands Up című számban a zenei eszközök, kitartott gitárhangok, kiállások is leginkább a Touché Amoré világához állnak legközelebb.
Ettől azért érdekesebb a New Abuse. Amit meg a kátyúk szabdalta keleti aszfalton, ha bringa nyeregben hallgattam volna, tuti azt hittem volna, hogy a lejátszó megugrott és váltott valamelyik újabb Deftones lemezre. Egy az egyben olyan gitár, olyan dob, ugyanazok a melankolikus szólamok és hangulat, de ha lopták, hát jó helyről loptak, mert nagyon erős dal, az ének pedig sokkal nyersebben jajveszékel, mint mondjuk Chino. Aztán az utolsó szám ami megfogott még az az Ends(Pt.1.). Pontosan az miatt a nu metál felhang miatt, amit már korábban említettem, itt pedig az egész egy groove témára épül, ami nagyon jól húz. A lemez második fele azonban az az apatikus, mizantróp borúba csomagolt filantróp emóciók összessége, elnyújtott, témázgató gitárokon és szinte csak zokogó éneken, amit a Hollow Earth nevű banda Silent Graves lemezénél úgy se játszik senki combosabban. Így főleg az ő fényükben, de amúgy is nagyon középszerűnek hatott majdnem minden hangja. Talán, ha a jobb dalokat elszórták volna, egyenletesebben fent lehetett volna tartani a lendületet. Így nekem erősen két részre szakad. Illetve eszembe jutott az is, ahogy a hazai Petofi mondta magáról egy interjúban, hogy szerintük abból, ahogy ők kisírják a lelküket a zenében, egy kislemeznyi anyag egyszerre bőven elég.
Nekem egyébként valóban olyan ez a zene, mintha mindig esne benne az eső. Valaki meg áll a mezőn, üvöltve sikolt és mossa az arcáról a fájdalmat az ég minden könnycseppje, miközben az oda mutogat felfele, mintha minden bűnért ott kéne keresni a felelős. Most azonban nyár van. Úgyhogy csak akkor ajánlott erősen az első Hesitation Wounds lemez, ha a vízparton elselfizett lelkedből már tényleg minden elveszett. Mert akkor elfér majd benne némi gyorsfagyasztott mélység, amit az Awake For Everything azért simán behoz. Az arany szavakat viszont akkor se felejtsd : Ha szarba lépsz, nem kell mindjárt az égre nézni.
