Végre ez a nap is eljött, Magyarországra látogatott a metalcore hullámmal felfutott, de azóta attól egyre jobban eltávolodó floridai illetőségű Trivium. Ahogy a koncert helyszínén, a Barba Negra Trackben is látni lehetett, nem én voltam az egyetlen, aki örült ennek az utólag elmondhatjuk, hogy remekbeszabott koncertnek. Na, de akkor lássuk a részleteket.
Stílusosan, az első előadó, az Ørdøg intrójának a nyitótraktusaira sikerült belépnem a Track deszkáira. Mivel már a napközben tapasztalható gatyarohaszó meleg valamennyire alábbhagyott, maradt energia a koncert követésére is. Vörös Andrásék a remekül sikerült Tíz Fekete Dalon felsorakoztatott szerzeményekből szemeztek a nagyérdeműnek, de pluszban megkaptuk az ősszel megjelenő második lemez egyik előzetesét, a Minthát, valamint zárásként a Superbutt érából felidézett Szájon átot. Az általam is már legalább háromszor-négyszer látott zenekar igényességét jellemzi, hogy mindegyik dal saját kisfilmet kapott és azokat a LED falon szépen meg is mutatták az akkor még nem túl nagy közönségnek. Természetesen a klippel rendelkező nóták vizuális körítésnek azt kapták meg, amiket a videómegosztókról is ismerhetünk. A hangzás eleinte kásás volt, de Szűcs Szabi szépen kicsiszolta azt is a keverőben egy-két dal alatt. Bemelegítésnek több mint tökéletes volt az Ørdøg, többen is együtt énekelték a dalokat a zenekarral, együtt mozogtak a ritmusokkal, ami láthatóan meglepte még ezeket a veterán metalosokat is. Tessék minél többször megnézni őket, ha megtehetitek!
Rövid átszerelés után az ukrán Jinjer pattant fel a színpadra. A csajfrontos döngölőmetal zenekar pár hete már járt nálunk, akkor a Dürerben mutatták meg, mit tudnak. Kemény leszek és őszinte, számomra nem keltett túl nagy feltűnést a zenéjük, a zúzdák között kevés maradandó ötletre kaptam fel a fejemet. Tatiana Shmaylyuk énekesnő egyszerre próbálta hozni a metaldíva és a vadóc, kéjelgő énekesnő szerepét, ami valljuk be, jól is állt neki, nem úgy a tiszta énekek, melynél legtöbbször ha nem is hamiskásan, de kicsit ötlettelenül dalolta bele a világba a gondolatait. Hörögni viszont szépen tud, kár, hogy a női hörcsimetal nem a szívem csücske. Előzetesben sem tetszettek a dalaik, élőben sem nyertek meg. Sajnálom. Ahogy elnéztem, azért akadtak, akik jobban élvezték a rájuk szabott jó negyven percet, ez a bekezdés nem nekik szólt.
Aztán következett egy hosszabb szünet, mely alatt a roadok felépítették a remekbe szabott színpadi kép addig még nem felhasznált elemeit. Jól mutatott a hatalmas molinó, a két Silence in the Snow albumos koponya, valamint a leomlott falakra hasonlító „téglasorok” által keltett összkép, melyhez a koncert folyamán szépen programozott, hangulatos világítás is társult – de szerintem ez ezen a szinten már el is várható. A fiúk a ’Maiden klasszikus Run to the Hills és egy rövidke intró után jöttek fel a színpadra, ahol bele is kezdtek az újkori klasszikus Strife-ba. A közönség egyből vette is a lapot, ment a kezdő traktusok dallamaira az óóó-zás. A zenekar láthatóan a sűrű turnéprogram ellenére is jó hangulatúnak tűnt, talán Paolo Gregoletto basszer látszott kicsit fáradtabbnak a többiekhez képest. De ez mit sem számít, Matt Heafy úgyis – ahogy a zenekart is irányítja - az egész koncertet elvitte egymaga. Egész buli alatt vigyorgott, vicsorgott, mutogatott, amikor ideje engedte, abszolút karizmatikus frontember lett az évek folyamán – na, nem mintha korábban el lett volna veszve. Sok zenekar megirigyelhetné, ráadásul egy jó adag magyar nyelvleckét is vett Heafy Úr a koncert előtt, amit nem röstellt alkalmazni a dalok között. Paul Wandtke, az „újfiú” pedig látványosan, pontosan dobolta végig a dalokat, reméljük, ezt a srácot már hosszabb távon is meg fogják tartani a floridaiak. De akkor már ne hagyjuk ki Corey Beaulieu kiemelését is, aki az ügyeletes headbanger a bandán belül. Emellett persze hibátlanul és pontosan hozta a szólókat és a rábízott hörgős részeket.
Ahogy a hangzásra, úgy a dallistára sem lehetett panasz az este folyamán, egyedül az Ember to Inferno és a Crusade albumok nem kerültek megidézésre, pedig főleg az utóbbin azért akadnak fajsúlyos tételek. De ahogy írtam is, jó eséllyel senkinek nem lehetett oka a szájhúzásra, hiszen egy jó értelemben vett best of bulit kaptunk Triviuméktól. Személyesen a Like Light to the Fliesnak és a The Deceivednek örültem a legjobban, hiszen annak idején az Ascendancy érában ismertem meg őket, rongyosra is hallgattam azt a lemezt. De elhangzott még többek között a Rain, a Built to Fall, a Down From the Sky és a kihagyhatatlan zárószám az In Waves is. Nem volt hosszú a buli, hiszen visszatapssal együtt volt szum 1 óra és szűk 20 perc, de aki rendesen beleélte magát a koncertbe, biztos vagyok benne, hogy ki is fáradt ezalatt.
Matt külön foglalkozott a híd töltésén már rendszeresnek mondható „ingyenélőkkel” is, de látni lehetett rajta, hogy ő is poénra veszi a dolgot, kvázi második tábornak tekintette az ott felsorakozó fiatalokat. Így kell ezt csinálni, minek morogjon rajta, ha úgysem változtathatja meg, nem igaz?
Ha hihetünk a Triviumos legényeknek, akkor hamarosan biztosra vehető lesz a folytatás, hiszen – akár sablon, akár nem – nagyon dicsérték a magyar közönséget és vendéglátást, ígéretet tettek a visszatérésre. Úgy legyen! Sőt, az se baj, ha minél hamarabb erre fognak fordulni Florida mocsarai felől. Láthatóan az igény megvan rá! Főleg egy ilyen este után.
Köszönjük a lehetőséget a Hammer Concertsnek!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
