Bon Jovi - What About Now (2013)

Igazából az utolsó Bon Jovi lemezek mindegyike hagy kívánnivalót maga után, de az eddig utolsónak tekinthető - már ami az új dalokat illeti - sorlemez, a What About Now kábé mindent alulmúl, amit a zenekar valaha készített.
Ha a lemezek minőségének romlásával egyenes arányban állna a csapat sikeressége azt mondhatnánk, hogy már régen jól fel kellett volna oszlania a Bon Jovinak, de egyelőre ez nagyon nincs így, sőt!
Egy minden pillanatában kiszámítható pop-rock album ez, sajnos a leggyengébb fajtából.

Marilyn Manson - The High End Of Low (2009)

Egy végig középtempós, rengeteg (értsd a lemez 50 %-a) akusztikus hangszerrel megpakolt lemez, egy kupac elektronikával nyakon öntve.
A lemezen az I Want To Kill You Like They Do In The Movies kilenc perce konkrétan emberellenes bűntett, de a WOW elektronikus prüntyögésére sincs mentség.
Rockerkedés helyett kapunk egy jó adag popperkedős nótát, azt is a közepes fajtából. Ha az album borítójára egy tök ismeretlen név lenne írva, úgy menne el mindenki mellette, mint pesti gyors Mucsajröcsögén.

Guns N' Roses - Chinese Democracy (2008)

Talán nem meglepő, hogy épp ez az a korong, ami a Guns' leggyengébbjének tekinthető (és igen, csak a nagylemezeket nézzük, a Lies és a Spaghetti Incident! most maradjon a talonban). Az évek folyamán már eleve közröhej tárgya lett a Chinese Democracy, hiszen ki a franc gondolta volna, hogy ennyi időt kell várni egy Guns N' Roses lemezre? Nézzük csak a Toolt: lehet, hogy ők is már vagy 10 éve ígérik a lemezt, mégsem csinálnak segget a szájukból, nem költenek el feleslegesen egy messziről is jól látható pénzösszeget, ráadásul az Axl N' Co. átjáróház mivolta sem kedvezett a végeredménynek. Mentségére váljon a CD-nek, hogy pár jó dal azért található rajta.

Iron Maiden - Virtual XI (1998)

Sokan nem kedvelik a Blaze Bayley által fémjelzett Iron Maiden érát, amely bizony néhol érthető is. Dickinson hangja annyira ikonikusan egybeforrt a fémszűz arculatával, hogy a makacsabb rajongók nem is voltak hajlandók elfogadni Bayley orgánumát. Mert bizony Steve Harrisék egy eltérő hangi adottságú frontembert találtak Bruce apánk helyére, ráadásul eközben a grunge/nu metal hullám is kissé megnyirbálta a népszerűségüket. A második Bayley által feldalolt lemez már egy kissé burnoutos Maident mutat, melyre csak Bruce rövidesen bekövetkező érkezése hozta meg a gyógyírt.

Korn - III: Remember Who You Are (2010)

A Korn Head távozása után vitathatatlanul zuhanópályára került. A See You On The Other Side industrial-os darkos rockja és a név nélküli lemez indokolatlan mértékű kísérletezgetése sem volt semmi (vagyis pont, hogy majdnem), viszont a nagy csinnadrattával beharangozott visszatekintő lemez, a beszédes című III: Remember Who You Are már az abszolút mélypont lett. Erőtlen, vagy inkább erőltetett dalok sorjáznak végig a korongon mindenféle lelkesedést, vagy ambíciót mellőzve. És igen, kövezzetek meg, de ennél még a The Path Of Totality is jobban sikerült. Szerencsére Head azóta visszatért, ráadásul az idén megjelenő The Serenity Of Suffering az elmúlt évtized legerősebb Korn albumának néz ki az előzetesek alapján.

Megadeth - Risk (1999)

Milliószor ellőtt poén, hogy a Megadeth valóban nagyot kockáztatott, amikor előállt az előző évezred utolsó Megadeth korongjával. Mint majdnem minden akkoriban túl/megélni próbáló régi óriás, ők is beálltak a sorba és elkészítettek egy alter elemektől nem igazán mentes dalcsokrot, melyet a rajongók finoman fogalmazva sem tudtak hová tenni. Nem is csoda.

Metallica - St. Anger (2003)

Nem, nem és nem! Nem a Lulu! Miért? Mert az nem 'Tallica lemez, hanem egy Lou Reedes kollaboráció. Pont. Szóval kezdjük a sablonokkal: hordó hangzású pergő, egy széthullott zenekar, a szólók szinte teljes kihagyása, mélyrehangolt gitárok, lassabb, vontatottabb dalok mintegy 75 percben. Az eleve vegyes fogadtatású Load/Reload páros után valahogy nem erre számítottak a rajongók, szerencsétlen lemez kapott is hideget-meleget, de főleg az előbbit. A Death Magnetic már jobban sikerült, de hátha majd a Hardwired... To Self-Destruct helyrerak mindent. Nem mintha James Hetfieldéknek bármit is bizonyítaniuk kellene, de a St.Anger egy igazi StrAnger lett.

Scorpions - Eye II Eye (1999)

Scorpions = feszes, tökös rockzene, ugye? Klaus Meinéék muzsikája ugyanúgy megállja a helyét a kisebb házibulikon, mint az arénákban és ez a legszebb az egészben. De mi vitte rá őket, hogy minden dicsőséget maguk mögött hagyva elkészítsék ezt az elektronikát sem mellőző nettó poplemezt? Ja, hogy 1999? Nincs több kérdésem.

Judas Priest - Demolition (2001)

Míg a rövid szünet után Tim Ripper Owensszel felvett Jugulator egy egész pofás korong lett, a Demolition viszont már nem igazán ugrotta meg a lécet. Sok dalban a kétségtelenül erős riffelés mellett megjelentek az ezredfordulóra jellemző grooveok, melyeknek - valljuk be hősiesen - nem biztos, hogy egy Priest korongon sok helye van. Akárhogy is, Halford apánk rá nem sokkal visszatért és visszaállította a Judas Priest szerencsére egyébként sem túl csorba ázsióját.

Mötley Crüe - Generation Swine (1997)

Miután a Mötley Crüe dobbantotta a Corabi énekesét (vágjátok, korábbi... kac-kac... na, mindegy), visszacsalogatták Vince Neilt, hogy befejezzék a már javában készülő nagylemezt, amit akár egyfajta visszatérésnek is lehetett volna tekinteni, de... De nem így lett. A Generation Swine egy trendkövető, alteres, többször Nirvanas valami lett, ami még véletlenül sem passzol Neil hangfekvéséhez. Egy próbát megért - nem jött be.

Queensryche - Frequency Unknown (2013)

A Queensryche kettészakadása körüli mizériát talán minden rajongó vágja, így talán nem is mennénk bele mélyebben. Röviden azért annyit érdemes tudni, hogy a zenekar kivágta Geoff Tate énekest, aki emiatt beperelte őket, szóval ment a harc. Ezalatt persze mind a két fél használta a nevet, nem kis bonyodalmat okozva ezzel. A Tate-féle Queensryche közben egy lemezt is kiadott, ez lett a Frequency Unknown. A beszédes FU rövidítés mögé bújtatott dalcsokor minden lett, csak erős nem, a dalok több, különböző zenésszel felvett dalíró session eredményeiből lettek összeválogatva. Nem is lett túl sikeres, ráadásul később Tate el is vesztette a név feletti jogot.