A 90-es évek legvégén a kockás ingek árnyékából előbújva sokan emlegették, hogy a Heavy Metal új életre kelt. A magam részéről nem igazán értettem, hogy miről is van szó, hisz attól, hogy a zenei csatornák tekintetüket bő egy évtizeden át a talpig bőrben és fémben pompázó gitáristenek helyett a tornacipőjüket egykedvűen bámuló garázs generációra szegezték, a metal nem halt meg, csupán egy időre nyugodni tért.
Aztán ahogyan az a mesékben is lenni szokott, a kitartó öreg rókák mellett felbukkant egy Hammerfall nevű ifjú harcos, és két jól célzott sújtás után (Glory to the Brave – 1997 és Legacy of Kings – 1998) a 2000-es Renagade lemezzel rendesen odabaszott a közízlés mellkasának, és láss csodát acéllá változott a lüktető hús. A svéd srácok szépen kirántották az új hüvelyből a régi pengét, és hitelesen nyomják azt a zenét, amin Ők maguk is nevelkedtek, mindezt úgy, hogy sok ifjú titán miattuk vette le a polcról apa Stormwitch, Dio, esetleg Helloween lemezeit, vagy kotorta ki a fiók mélyéről a megfakult Judas Priest pólót.
A siker azóta gyakorlatilag töretlen és a zenekar viszonylag hamar a színtér egyik állócsillagává nőtte ki magát, ellentétben számos reneszánsz hullámot meglovagolni próbáló csapattal.
Hogy a Hammerfall zenéjét ki mennyire favorizálja, nyilván egyéni ízlés kérdése, de abban egészen biztosak lehetünk, hogy a honi fémszívűek a Pokolgép feldolgozásuk óta elismerően bólintanak a név hallatán.
November 4-én jelent meg a Nuclear Blast kiadótól majd két évtized után az osztrák Napalmhoz átigazoló svéd metal legenda tizedik, sokak által várt stúdióalbuma, a Built To Last és bátran kijelenthetjük, hogy a göteborgi kalapácsforgatók ezúttal is hűek maradtak önmagukhoz, ami bizony tiszteletet érdemel.
Nem áll szándékomban hamar lelőni a poént, de nehéz kerülgetni a forró kását: A Hammerfall az új lemezén rutinosan hozza azt a standardot, amit bő másfél évtizede elvárnak a rajongóik. Ha kihagytál egy-két lemezt, akkor is hamar fel tudod venni a fonalat, és legfeljebb ráeszmélsz, hogy azt korábban kár volt elveszíteni.
Legnagyobb szerencsénkre továbbra is azt csinálják, amihez értenek, méghozzá hiteles, a szó klasszikus értelemben vett jóféle heavy metalt játszanak, minden felesleges keménykedés és forradalmasítási törekvés nélkül. A tematika a rövid és velős, ám annál fogósabb refrénekre, a jól bevált dallamokra és kórusokra épül, és persze megmaradtak a hol tempósabb, hol bólogatós-menetelős himnuszoknál.
A lemezen bőven akad csemege az arra éhes füleknek, gondolok itt például a Bring It! lendületére, a Hammer High „hogyan írjunk metal himnuszt” iskolájára, a Twilight Princess csodálatosan felépített kibontakozására, vagy a lemez számomra legerősebb tételének, a bitang erős refrénnel felszerelt Deathrone And Deafy vágtájából kirobbanó klasszikus gitárszólójára.
Hogy mennyire van deja vu érzésem az új dalok hallatán? Nos, nagyon is, de ez simán megbocsájtható. A Hammerfall a metal isteneinek gyökerein túl már bőven a saját alapjaihoz is visszatér, sőt, sikerült beállniuk azon zenekarok sorába, akik a korábbi dal és lemezcímeik alapján is képesek új nótát írni.
Annak ellenére, hogy semmi eget rengető változást nem hoz ez a lemez, a hallgatása közben valahogy mégis úgy érzem, hogy a Hammerfall ahelyett, hogy unalmassá válna, inkább lendületet vett, és a mesekönyv szerű borító ellenére is nagyon valóságos és komolyan vehető a produktum.
Felesleges is csűrni-csavarni a szavakat, a koncepció a helyén van, a megszólalás kifogástalan, így ez bizony egy jól összerakott album.
4/5
