Minthogy a zenékben szegycsontig gázolva megint átlovagolt az arcunkon egy kerek esztendő, lassan mi is megmutatjuk nektek, hogy szűkkörű szerkesztőségünkben melyek voltak azok a lemezek az idén, amiket a legnagyobb szeretettel öleltünk magunkhoz. Azonban úgy tűnik, hogy amíg mi jól megrágjuk az ínycsiklandó falatokat, addig más, hasonló zenei elköteleződésű oldalak a világmindenségben már jó néhány napja ráhányták olvasóikra a leginkább favorizált elfogyasztottakat. Ahol kisebb meglepetés terhe mellett azt láttuk, több olyan lemez is gyakran szerepel, amiknek mi nem igazán tudtunk kövér figyelmet szentelni. Ezért azt gondoltuk, tartozunk nektek ezzel a hiánypótló cikkel, hogy amikor majd egyszer rátok tör a felismerés, hány remek alkotás mellett is megyünk el együtt évente, akkor azért kicsivel szerényebb legyen az a deficit. Meg persze tisztelet jár a kollégáknak mindenfelé, aki azon dolgoznak, hogy minél többet megmutassanak ebből a sokszor elrejtőzött zenei életből.
Kezdésnek pedig szerepeljen itt egy olyan zenekar, akik valószínűleg nem lesznek mindeninek ismeretlenek, hiszen két hónappal ezelőtt és a tavalyi év során is játszott a Castle Budapesten. Októberben pedig pontosan annak a nyáron elkészült új, Welcome to the Graveyard című lemeznek az élő prezentációja zajlott, amit itt szeretnénk megmutatni nektek. A stílusát tekintve főleg a hetvenes évekből építkező, harmonikus heavy és doom kombinációkkal fest könnyen emészthető, mégis nehéz lelkületű klasszikus rockzenét. Melyet az énekesnő Elizabeth hibátlan hangja tesz mesterművé.
Aztán két kislemez után végre kipöckölte az első nagylemezét idén a Bat. Akiket a zenei gyökereink alapos ismeretével rendelkező arcok azonnali elemző képessége segítségével lehetne a legkönnyebben bemutatni. Ők ugyanis első hallás után azonnal illesztik egymásra a paneleket és körülbelül harminc másodperc alatt megmondanák erről a lemezről, hogy ez pontosan olyan, mintha a DRI játszana a Venom stílusában, vagy fordítva. Mindezt pedig a crossover legendák volt dobosával és a Municipal Waste egyik oszlopos tagjával trióban. Csatt!
A Spiritus Mortis alig egy hónapos lemezének érkezéséről mondjuk adtunk hírt, de ennél a The Year Is One sokkal magasabban kvalifikált metál kreatúra, minthogy itt megálljon a dolog. A ezer tó vidékén doom muzsikája ugyanis sokkal erőteljesebben áll ki a stílus klasszikus hagyományai mellett, mint sem, hogy az mellett simán el lehessen menni. A finn zenekar új lemezének minden perce tanítás, amivel katedrális magasságokba épít templomot a kimunkált, lassú metál szerelmeseinek.
Egy Őrült Stone vízióból tudjuk, hogy a múltból úgy tűnt 2008 lesz majd a patkány éve. Arról azonban, hogy jóskódokban gazdag víziói lettek volna bárkinek arról, hogy 2016 a black metal éve lesz nem tudunk. Pedig nagyon úgy fest, hogy ez lett a történet vége. A kilencvenes évek északi varjúinak díszesen tálalt kásákon való átkárogása több stílusra hatott az idén, mint bármely más zenei kompozíció a metál berkein belül. Ezzel a hatással pedig remekül feszíti meg a hetvenes évekből hozott tradicionális hard rock zenét az Eerie. Idén kiadott első, öt számos nagylemezén.
Míg a következő alkotás annyira felkavaró, eklektikus és minden emelkedett vagy torz pillanatában úgy súrolja a befogadhatóság határát, hogy az első blikkre valószínűleg csak a mélységben meghúzódó, legvékonyabb réteg zenéje lehet. A The Body idén megjelent No One Deserves Happiness lemeze viszont úgy tűnik felszínre emelte ezeknek a metál újságírásba beszivárgott egyedeket az alábecsült számát, ugyanis tisztes helyen végzett ez a lemez igen sok év végi listában.
Érdekes, hogy a black metal épp a vallások létjogosultságát kérdőjelezi meg, miközben ez a lemez épp úgy születhetett volna harc közben, mint ahogy a krsna tudatúak szentírásának szövege is egy csatamezőn lett elmesélve. Az Anagnorisis alig három hónapja felvett nyolcszámos lemeze pedig nem kevésbé epikus és nagyívű, mint azok az alapok, amelyek ennek a zenei stílusnak szintén számos hívet szereztek. Felvonultatva az összes hagyományos stíluselemet, amik több morózus, de dallam gazdag hangulatelemet kaptak. Ez pedig néhol azért el is mossa a stílus határait, mert a Peripeteia szinte szimfonikus és néhol hagyományos doom elemeket is játszik.
Aki pedig szereti a matematika ködösebb vetületeit, annak az Ulcerate idei lemeze feladja a leckét. A kis új - zélandi metál színtér jeles csapata ugyanis mértani pontossággal és progresszivitással játssza fel saját misztikus világát, amiben a legfőbb iránytű azért mégis csak a death metal. Technikai kiütésre hajtó szörny bestia kúszik elő a Shrines of Paralysis című lemez minden másodpercében.
Listánk női ágának pedig itt még nem húzunk éles határt. Ugyanis az Eight Bells zenekar tulajdonképpen nem más, mint egy hölgyek alkotta szerzőpáros, akik vélhetően nem kevés hangszeres tudás és finoman szőtt lélek birtokosai. Ami abból az utazásból, ahova a Landless című első nagylemezük hív, egyértelműen és gyorsan leszűrhető. Ez a lemez tudniillik a progresszív rock által kínált lehetőségeket olyan magas szintén komponálja, mint az idén szintén friss lemezzel jelentkező Crippled Black Phoenix. Csakhogy ezek mellett markáns metál hatásokat is mutat és a hetvenes évek elszállt, mesteri minimalizmusához jól adagolja a black és a death extremitását, drámaiságát. Kétségtelen, hogy listánk egyik legfinomabb darabja ez az album.
A leghúzósabb dinamikát felvonultató pedig a Cobalt harmadik lemeze, melynek címe szavainkra iróniával felel, hiszen az Slow Forever. Mégis talán ebben a válogatásban ez az az album, ami a legmesszebbre megy a brutalitás terén. S bár skatulyának ők is a black metal címkét használják leginkább, bőven tolnak zenéjükbe jó kis régi sulis death témákat és egyéb progresszív elemeket is. Egyedül az ének talán az, ami eddig karakteresen black vonalon mozgott, de egy énekes váltásnak köszönhetően ezen az elveszett új anyagon, már az is sokkal árnyaltabbnak hangzik. Ettől azonban a fene még megesz, mire a tizenkét szám végére érsz.
Mielőtt azonban még egyszer ráerősítenénk arra a Jézus tenyerénél is biztosabban leszögezett tényre, hogy 2016 a burjánzó black metal éve volt, szeretnénk leszögezni, hogy abszolút leborulunk az ezer tó vidékének azon bandái előtt, melyek súlyos izomrostokkal erősítették mindig a metál zene mindenkori testét. Ugyanis amíg az Oranssi Pazuzu neve mindenhol szembejön, ahol a mainstream zenéken túl is tárgyalják a metált, addig mi nem szenteltünk nekik túl sok figyelmet. Pedig a finn őspunk fészkében, azaz Tampere városában fortyog manapság az a mágia, amit a hallucinogének és az okkultizmus inspirálhat leginkább a banda negyedik Värähtelijä című lemezén, amely bőséges kritikai rajongásban részesült az idén. Mondjuk tény, hogy zenei értelemben zseni ez a métely.
