Manapság szinte feldolgozhatatlan mennyiségben jelennek meg dalok, albumok, azonban ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindegyikbe érdemes is belefülelni. Ez természetes, vannak jobb és rosszabb lemezek, ugyanakkor a minőség gyakran (mindig?) alig korrelál a hírveréssel, ami az adott megjelenést övezi. A Rockstation gerilla-marketing kommandója ezt természetesen nem hagyhatja annyiban: az alábbi összeállításban három, a radar alatt megjelent albumot mutatunk be. Terítéken a Dopelord, a Lee Van Cleef és a Weedruid új albuma.

A lengyel Dopelord neve talán nem ismeretlen a doom-sludge zenék rajongóinak. A varsói/lublini négyes korábbi albumai (Magick Rites, 2012; Black Arts, Riff Worship & Weed Cult, 2014) ajánlott hallgatnivaló a Sabbath / Electric Wizard vonal kedvelőinek, és a januárban megjelent Children Of The Haze sem tér le erről az útról, viszont egyre magabiztosabban jár azon. Az eddig is egyértelmű hatások mellett megjelent a Sleep-et idéző kántálás-szerű ének, ezzel egyidejűleg talán valamivel komolyabb, komorabb lett az egész produkció. Ami viszont az egészben nagyon kedvelhető, hogy a hat dalos, 40 perces anyag tele van azonnal megjegyezhető momentummal, a nyitó Navigator főtémájától kezdve, a záró, és a búskomorságot a középtempóig növelő Reptile Sun-ig. Összességében, a Dopelord most sem hibázott, és az albumot nyugodt szívvel ajánlom minden Sleep / Sabbath fanatikusnak. (4.5/5)

Emlékszik valaki Lee Van Cleef-re? A hatvanas-hetvenes évek első (és időnként második, harmadik) vonalas spagetti-westernjeinek klasszikus arca, a Jó, a Rossz és a Csúf-ban (1966) a Rosszt megformáló színész halála után szűk három évtizeddel lett névadója egy Nápolyban, alapvetően viccből alapított zenekarnak. Instrumentális stoner, végtelenített jammelés, nagyjából ezt kínálja a hármas, akik fő (zenei) hatásként a Harsh Toke-t, Earthless-t említik. A nem zenei hatások tekintetében már a borítóra pillantva is teljesen egyértelmű a kép: hetvenes évek, pszichedélia, tudatmódosítás. Öt dal az egész, és minden hangon érződik a do-it-yourself attitűd, a srácok nem foglalkoznak semmiféle elvárással, trenddel, megszokott dalszerkezetekkel, ezzel szemben addig csűrnek-csavarnak egy ötletet, amíg jólesik. Túlzónak tűnik a hasonlat, de időnként azt a korszakot idézi meg a Holy Smoke, amikor Hendrix felment a színpadra, és mágiát csinált, legfeljebb nagyvonalakban utalva arra, hogy milyen dalt is hall éppen a nagyérdemű. Mindezt végtelenül lazán tolják, és teljesen átjön a jam-session hangulat, szóval, aki fogékony a beállt, hetvenes éveket idéző dolgokra, mindenképpen tegyen egy próbát a Lee Van Cleef-fel. (4/5)

November erős hónap volt a tudatmódosított rockban, az imént tárgyalt LVC mellett ekkor jelent meg végre-valahára a berlini Weedruid első albuma is, az Into The Acid Swamp. A vég nélküli füvezés tudvalevően nem a sebességet gerjeszti, és ezt jól alátámasztja az is, hogy a négyes már 2013-ban adott közre dalokat, melyek utat találtak erre a lemezre. Ahogy az LVC esetén, a zene itt is instrumentális, viszont a zenében sokkal inkább a Bongzilla-féle neurotikus vonal dominál, mintsem a bebódult pszichedélia. A dalokat horrorfilmekből kiemelt monológok színesítik, ez elég gyakori fogás a hasonló produkciókban, de ennyiben meg is áll a nyilvánvaló hasonlóság a többiekkel szemben. Ami biztos, szöveg nélkül is dalcímeket adni nagyon tudnak a srácok: Zompire, God The Goatsmoker, Lee Van Keef… Talán átjön, hogy csak annyira veszi magát komolyan a berlini négyes, amennyire feltétlenül muszáj. Nem állítom, hogy ez a lemez megváltja a világot, viszont tökéletes hallgatnivaló unalmas estékre (vagy akármilyen másik napszakra), azt az egyetlen eurót, amit a bandcampen kérnek érte, pedig már csak azért is érdemes kicsengetni, nehogy véletlenül kifogyjon a zenekar a hatásokból. (4/5)