Vannak azok a koncertek, amik derült égből villámcsapásként érik az embert. És ha már összekanalazta valahogy a padlón porrá zúzódott alsó állkapcsát, mint egy jó szerzetes, minden idejét fohászkodással tölti az összes égi hatalomhoz, hogy csak még egyszer, de akkor főzenekarként! És vannak azok a koncertek, amikor az ember hite megszilárdul, mert a könyörgése meghallgatásra talált. Na, ez a koncert ilyen volt!

2016. július utolsó napján a The Freeze lemondta/lemondani kényszerült (kit érdekel már, melyik) az Adolescents / T.S.O.L. koncerten való részvételét, és beugrós zenekarként az ausztrál Clowns jött előzenekarnak. Ne is legyünk álszentek, senki még csak meg sem nézte, hogy ki lesz az előzenekar, ott mindenkit a két másik zenekar érdekelt. Aztán elkezdte a Clowns! És csalárd módon quasi érdektelenné tette a két legenda még el sem kezdett koncertjét.

De akkor kezdjük az elején! A Baskhoz már volt szerencsém 2015-ben, amikor a High on Fire / Black Tusk (R.I.P. Athon) turnét kísérték, és már akkor is megállapítottam, hogy ügyesek, de nekem túl chill-es a zene. Ahogy akkor is, most sem értettem a line up-ot, hiszen akkor két igazi suttyóvári mocsárszökevény brigád előtt játszottak, most meg a jelenkor egyik legintenzívebb HC/punk koncertcsapata előtt. És sehogy sem illett számomra a képbe az elszállós, tiszta énekkel megtámogatott zenéjük, amit ért ugyan némi savannah-i szellő, de számomra nem elég kosszal vegyített. Aztán kiderült, hogy a két turné csak erre az egy állomásra találkozott az ausztrál srácok óriási örömére. Ők oda voltak meg vissza az amerikaiak muzsikájától („ők a legjobb zenekar a turnénkon”). Az első szám alatt az a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy ez egy túl hosszú koncert lesz, de a 3-4. szám környékén enyhült a kín, viszont a zenéjük miatt továbbra sem fogok koncertjegyet venni. A külsejükért mondjuk még ez is megeshet. Az ugyanis egységesnek semmiképpen nem nevezhető, de stílusjegyek gyűjteményének annál inkább. Az énekes/gitáros srác (aki rendezői jobbon nyomta a színpadon) a haladó programozó alapesete. Hosszú haj, oldalt kényes precízséggel elválasztva, szakáll rövid, és egy kisebb etióp falu egyhavi kalóriaszükségletének megfelelő gyorskaja tárolódott zsírszövetek formájában a testén. A zenekar arca viszont a színpad közepén magasodó, joviális tekintetű amish kidobó volt, aki a feje búbjától van kivarrva (beleértve a csinos kis frufru-t is). Stilszerűen ő kezelte a basszusgitárt (nagy ember – nagy hangszer). A zenekar az előadást tekintve maximálisan együtt volt, gyakorlott koncertzenekar. Jó is amit csinálnak, csak nem az én zeném. Lement a 45-50 percük, de bennem semmi maradandót nem hagytak.

A színpad teljes lerámolása (csak az Orange ládák maradtak), majd újraépítése és a beállás megvolt 15 perc alatt. Hangszerenként olyan 20 másodperc. Na jó, a dobos elhúzta vagy egy percig. Punkok! És már a színpadon is voltak az aussie-k, hogy ott folytassák az arcletépést, ahol a nyáron abbahagyták! Pontosabban majdnem ott, ugyanis a frissen megjelent új albumuk egyik számával kezdtek. A korábban nyilvánosságra hozott 2 dal kapcsán voltak félelmeim a koncerttel kapcsolatban, mivel egy sokkal szellősebb, rock ’n roll album képét vetítette elém. Nem hallottam azt a féktelen punk/HC őrületet, ami a zseniális kettes albumot (Bad Blood) jellemzi. De szerencsére a Bohócok azért vannak, hogy szórakoztassanak, így le is nyomták kb. az egész második albumot, az újról pedig csak a két kislemezes nótát kaptuk meg (Pickle, Dropped my Brain).

A Clowns frontján Stevie Williams személyében egy hihetetlen hanggal, tüdőkapacitással és előadókészséggel megáldott srác van, aki zárójelbe teszi az imádatig ajnározott frontembereket. Mondhatjuk, hogy „viszonylag sok” koncertet látogatok, de ez a brigád az ő vezetésével jelenleg az egyetlen zenekar számomra, akiknek a koncertjéről félhülye arckifejezéssel, hebegve távozok minden alkalommal, mert keresem ugyan a szavakat, csak nem találom. Valahogy így képzelem el a punk/HC hőskorát, és ők ezt megadják minden fellépésük alkalmával. A dobos olyan hosszú haj-frufru kombóval nyomul, amiért zokogva könyörögne bárki a 70-es évekből. A ritmusszekció másik tagja pedig egy szőke csaj (Hanny J), akin látszik, hogy kedves, de nem mindig jólnevelt, és konkrétan akkora, mint a hangszere. És hihetetlen érzéssel tolja. Ahogy a két gitáros srác is (egyikük egy az egyben Jan Axel Blomberg kisöccse). Kevés szöveg, kevés szünet, kis hangolás, permanens őrület. Ez a Clowns élőben. A zene pedig régivonalas punk/HC és rock ’n roll keveréke. Stevie a koncert felét a színpad előtt aközött a 30-40 ember között tombolta végig, akik valahonnan hírt vettek a létezésükről, és levonszolták magukat azon az esős kedd estén a klubba (nem foglalkozva a ténnyel, hogy a 20 m-re lévő nagyterem épületében a Periphery vezetésével a „Másod-és harmadfokú egyenletek megoldóversenye húrosokra és ütősökre” nevű rendezvény zajlott). Így én is azzal foglalatoskodtam az idő jelentős részében, hogy kiderítsem, hol van az a pont, amikor a tüdőmből üvöltés formájában kipréselt levegőtől leszakadnak a manduláim. Tekintve, hogy minden igyekezetem ellenére sem sikerült, így a jelenkor egyik legjobb rock ’n roll nótáját a zászlómra tűzve alázkodom meg továbbra is az égiek előtt a mielőbbi bohóckodás reményében! Hiszen Never enogh, never enough, never enooooouuuugh!

Beszámoló: Pálinkás Bence.
A képek nem a helyszínen készültek.