Élesen emlékszem, egy tököli, viszonylag elit presszóban üldögélve pattantak a fülemnek a következő szavak “ja, sok b*zi csuklószorítóban…”, mire cimborámmal röhögve emeltük a csuklószorítós kezünkkel az arcunkhoz a sörünket, a bizonyos “A” betűs márka melegítőfelsőiben feszítve. Utóbbiak természetesen agg darabok voltak, turkálóból kotorva, mivel tru arcok voltunk és akkoriban nagyon gimnazisták. Az ködbe vész, mit is kerestünk Tökölön.
Ki volt az a sok b*zi? Egy korosztály, talán egy egész generáció - so go ahead and talk shit / talk shit about me / go ahead and talk shit about my generation -, akiknek a tinikorát a nu-metal határozta meg. Ez a stílus nyitotta ki számukra a kaput a rock-metal zene felé, jelentette az önkifejezést, lázadást, hangot a világ minden fájdalmáról, ami az ő vállukat is módfelett nyomta. Az irányzat 1998 és 2003 között virágzott, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy baromi nagy divat volt. Az igazán menők már a Korn kezdeti időszakában felvették azt a bizonyos old-school melegítőfelsőt, majd jöttek a többiek is bekapcsolódni a bőnadrággal, hátracsapott fullcap-pel, végül minden kicsúcsosodott Hybrid Theory pólók százezreiben.
Ezen időszak egyik kiemelkedő képviselője a Papa Roach, akik hamarosan negyed évszázados fennállásukat ünnepelhetik. 2000-ben robbantak, a minden rock buliból ismert Last Resort -tal, új megközelítést adva a nu-metalnak. A fekete körmök, a kamaszok belső vívódását tükröző dalszövegek kerek egyveleget alkottak a rap betétekkel és indulatos refrénnel. A sikert követték további platina albumok, zenei díj jelölések majd leáldozott a korszak. Ekkor nehéz kérdés lehet azoknak, akik konkrétan a serdülőket célozták meg, hogy vajon nőjön fel a közönségével, vagy komponálja az utánuk jövő új sihederek napi gyötrelmeit dallamokba, esetleg kövesse a mostani trendet, azt figyelembe véve, mi leginkább pénzzé váltható a piacon. Kíváncsi voltam a Papa Roach milyen döntést hozott a legújabb korongján, a Crooked Teeth-en.
A borítót szépnek ugyan nem nevezném, ellenben számomra beleillik az általános képbe, amit a banda alakított az évek során. A Break the fall első dalnak ütősen működik a kórussal, lendületes, dallamos. Nekem tipikusan olyan, hogy máskor is utána fogok nyúlni munkába menet, főzés közben. Erős a folytatás a címadó számmal, itt egyébként már kezdtem gyanakodni, hogy a dalszövegek megint nem fognak kicsattanni vidámságtól. A semleges My Medication után, eszembe jutott, hogy Jacoby Shaddix azt nyilatkozta a megjelenés előtt az anyagról “we wanted to get weird”, ugyanis az én fejem is furcsára torzult a Born for Greatness alatt. Váratlanul ért a srácok ilyen irányú kísérletező kedve: emelkedett refrén, pop-os feloldás, mindez RATM mozzanatokkal keverve. Meglepő módon összeállt dallá a furcsa elképzelés. Az American Dreams-ben politizálás kapott helyet, kemény kritika, számomra túl lagymatag zenével, vaskosabb zúzást passzítanék hozzá. A Periscope egyértelműen egy rádióba szánt ballada, itt már szó sincs se nuról, se metalról, de még rockról sem, ez kérem vegytiszta popzene. Annak egyébként fain húzás, ugyanis született egy tanulmány nemrégiben, ami megállapította, hogy az aktuális slágereket átitatja egyfajta melankólia. Ezek mennek mostanság, be is illeszkedik közéjük, ott a helye. A dalba Skylar Grey popénekesnő szállt be vendégként. A soron következő Help szerzeményhez video is készült, mely 2017. április 24-én jelent meg. A nóta szövege alapján, én hiányoltam egy önkívületben őrjöngő éneket és erőt, mint a régi szép időkben, legalább a végére. A Sunrise Trailer Park egy rapper, Machine Gun Kelly közreműködésével készült, telitalálat. Befurakodott a fülembe dallamával, lüktető ütemével, a lágy gitár pedig adja a hangulatot. A Traumatic felrázza a lemez második felét, némileg megtaláltam benne azt a lángot amit ezidáig hiányoltam. A szám rövidke, ám nem nem kevés. Nagyokat bólogattam a None Of The Above-ra minden alkalommal, az elektronikus neszek kellemesen megtámogatják, megfelelő pillanatokban válik feszültté. Úgy éreztem az album második fele izmosodik. A Ricochet üvöltései alátámasztották ezt a benyomást, folytattam a bólogatást a megtekert gitárhangokra. Zárásnak a Nothing pozitív kicsengésű, és a Bleeding Through teljesen középszerű akkordjai visszavetették kissé a lemez felívelését.
A Deluxe verzión helyet kaptak a 2015-ös detroiti koncert felvételei.
A Crooked Teeth a zenekar kilencedik studióalbuma, RAS Furlong és Colin Brittain végezték a produceri munkát, akik 2016-ban álltak össze.
Jómagam hithű limpbizkites voltam az aranykorban, ezért marha kíváncsian fordultam egy ősrajongóhoz, hogyan vélekedik a Papa Roach-ról manapság, valamint az új lemezről.
“A korai Papa Roach dalok a mi korosztályunk beliekhez szóltak a korunkbeliektől, kvázi korrajzként. Ma ez már nem működik. Jacoby zömében közömbös, magánéleti csalódását számtalan formában önti dalokba és dalszövegekbe, a The Connection pl. teljes hosszában arról szól, hogy ment tönkre a házassága, amikor a rocksztár élet mellett tört lándzsát. Szóval az átfogó, generációs szinten megszólítani képes zene ma már nem él - egészen szűk, az egyént gyötrő magánéleti és szexuális nehézségekről szólnak a dalok, felületes érzelgősséggel, ami a zenében is megjelenik. Jerry védjegyszerű, szaggatott, dinamikus, dögösségtől szétfeszülő riffjei egyre többször hígultak fel, beléptek a samplerek, a pop metal kórusok, a zsigerit váltó steril hangzás. Az utóbbi 2-3 lemezen "nem győznek" pop, szinti pop és más kőegyszerű irányzatokhoz nyúlni. Előrébb került a rajongócsalogatás, mint a stílus és az egyediség mellett való kitartás. Ma is egyben van a produkció, Jacoby hangja remek, megvan a tűz, de felhígult.”
