Nekem egyébként abszolút lejön, hogy miért éppen a Suffocation lett az extrém metálon csüngő ingeréhes sárkánykák, vagyis egy fiatalabb zenészgeneráció brutalitás csúcsmodellje. Ennek a szélessávú, túlpörgetett új világnak a gyermekei ugyanis már olyan gyorsan zabálják a technikát, mint amilyen gyorsan zabálja a technika az agyunkat és minden mást, ami még él. Az ingerküszöböt pedig sokszor már nem üti ki semmi, csak az amúgy is sokkoló témák közötti gyors váltások sebességének a megszokottnál is feszesebbre húzása. A bestiális technikai fölény veteránjai, azaz a Suffocation tehát valahol ugyanolyan arc a metálban, mint amilyen arc a világunk tükréből mosolyog vissza ránk. Dermesztő kegyetlenséggel.

Mert ahogy tizenhat helyett harminckettőnek tűnik a húrok száma ebben a zenében és a ritmusszekció is túlfecskendezi a dinamikus, de szinte már elemezhetetlen elemeket, az pont úgy válik követhetetlenné, mint az életünket is körbefogó ellentmondásos információindák kuszasága. A Pinnacle of Bedlam című utolsó Suffocation lemez pedig szerintem tényleg csúnyán túl lett tolva. Egy multifenomén pária kinyilatkoztatása, mely a maga nemében az emberi organizmusok számára már aligha lebontható. Olyan tömörítéssel lett felépítve. Szóval az a zenei transzformáció, ami a korábbi anyagokhoz képest is duplázni akart a Suffocation, illetve a Blood Oath albumokon, az a Pinnacle of Bedlam tíz tételében lett a legvégsőkig kiélezve és kivégezve. Összetettségén pedig a túlburjánzó szólók sem lazítottak. Inkább a sűrűség élményét növelték. Ilyen komplex lemezzel pedig mindig feladja magának a leckét egy zenekar. Ugyanis azt a kérdést hagyja maga után, hogy akkor innen hova tovább? Ha ettől feljebb tolni valószínűleg nem lehet.

Erre a kérdésre pedig nem egy rossz válasz az, ha egy korábbi koncepciót elővéve, az adott zenekar visszanyesi saját túlburjánzásait, önmaga egy korábbi fejlődési szakaszához igazítva újabb felvételeit. A nyolcadik Suffocation lemez, vagyis az ...Of the Dark Light ellenben követte is ezt a lehetséges utat. A Clarity Through Deprivation és a The Warmth Within the Dark című nyitótételek sem fröcsögnek fulladásig túlspirálozott cirádákat. Sőt az említettek szerzemények közül utóbbi szinte egy alap témát visz végig. Utolsó egy percében pedig hamisítatlanul kezdetleges, kőbunkó death metal. A Return to the Abyss szintén ilyen. A Suffocation kezdeti tradícióihoz jobban ragaszkodik. Erő dal. Alapdalszerkezettel. Sallangok nélkül. Mégis a durvulást tetézve, fifikás gitárral a váltásoknál. A felfutó magasabb hangok nagyon ügyesek. Ennél szerintem nem kell több. Frank Mullen brutális hangján és a zenei megoldásokon pedig egyforma hangsúlyt helyezett a stúdiómunka is. Nem követték el most sem azt a hibát, amikor minden az énekről szól. Vagy mindent szétvág a feltolt ritmusszekció.

Amit az új dobos Eric Morotti a dalszerzőként is jegyzett Derek Boyer basszusgitárossal szinkronban végül hoz a lemezen remekül. Ami attól, hogy a felesleges hivalkodásból azért valamelyest visszavett, még mindig csúnyán húzza az idegszálakat, mint koszos kéz a csúzligumit. Belassuló tétel ugyanis most sincs a kilenc számos anyagon. A címadó dal ugyan megenged egy hosszabb középtempót, monumentális hangulatgitárral mögé játszva, de tulajdonképpen ezt is két bedaráló vagdalkozás keretezi. Míg az utóbbi lemezen fontos szerephez jutó klasszicista metál szólókat szinte mindenhol nélkülözi az album. Ami nekem kimondottan tetszett. A túlhúzott témák közé szorított brillírozás bennem ugyanis töri a dinamikát. A zenei környezettől legtöbbször idegen és erőltetettnek, vagy öncélúnak hatott. Helyette viszont az olyan bravúros death metál futamok, melyek az alaptémához jobban illeszkedő dallamokat hoznak, nekem sokkal inkább idéznek meg egy másik aranykort. Mint a Some Things Should vége felé. A leghangulatosabb témával azonban kétségtelenül a Your Last Breaths nyit, az első váltás előtt. Ami ezzel talán a kilenc tétel egyik legjobbika a címadó dal mellett. Leszámítva az utolsó tételt, ami a második Breeding the Spawn című anyag egyik újra felvett dala. Basszusgitárjával, középtempójával és kiállásával az Epitaph of the Credulous bizony ezen a lemezen is a legjobb lett. 

Amit én, ahogy korábban is említettem, csak értékelni tudok. Az előző két lemeznél ugyanis megvolt az az érzésem, hogy nekem ez sok egy kicsit. Mikor azokat hallgattam hiába tudtam, hogy a Suffocation zenéje a kiindulópont igazából az olyan új hajtások tekintetében, mint a deathcore. Mégis az jött le, mintha New York város death metál veteránjai azokra hajaznának, akiket részben ők tanítottak, inspiráltak. Pengén elővezetett, de vastagon klisés és néha öncélúan túltolt technikai szörnyek. Akik egy helyen, egy időben akarnak mindent megmutatni. A túltervezésben pedig elveszett valami. Amihez az ...Of the Dark Light lemezen szerintem visszataláltak. Ösztönösebb ez a cucc. Akkor is, ha továbbra is az egyik legmodernebb sound az övék a régi bandák közül. Azt ugyanis lehet olyan jól használni, mint a Nile és a Hate Eternal. Akikkel én még mindig szívsebben emlegetem egy lapon Terrance Hobbs és Frank Mullen bandáját, minthogy azt érezzem beolvadnak nálam a fiatalok tucatbandái közé. Ahol minden úgy szól, úgy szalad mint egy állat, csak valahogy nincsen benne élet. A death metálban ugyanis kell, hogy legyen lélek.