Vannak azok a koncertek, amik az utolsó pillanatban (egy nappal az esemény előtt) szúrnak szemet. És vannak azok a koncertek, amik teljesen érdektelenné válnak a jegyüket elővételben megvevő rajongók számára. És vannak azok a koncertek, amik pont ettől válnak egyesek számára kihagyhatatlan eseménnyé. Na, ez a koncert ilyen volt!
Pokoli hőség uralkodik Németországban is, éppen ezért a légkondi nélküli irodából kiesve nem az az ember leghőbb vágya, hogy egy fülledt koncertteremben folytassa a napját. Így voltam ezzel én is, amikor 19-n ránéztem a Schlachthof honlapjára, és csodálkozva vettem észre, hogy másnap Trap Them lesz. Leginkább azért, mert addig fel sem tűnt az esemény. Aztán kiderült, hogy miért nem: ez ugyanis egy Crippled Black Phoenix koncert lett volna, amit aztán lemondott a zenekar. A CBP miatt nem mentem volna, de így, hogy ők kiestek, azonnal érdekessé vált számomra a rendezvény.
Az előzenekari posztot egy fiatal banda töltötte be az ország délnyugati részéről, akik számára óriási élmény és lehetőség volt már pusztán az, hogy színpadra állhattak. Aznap estére nyomták életük első pólóit, és a pár hete megjelent kislemezük is a pulton sorakozott kazetta formátumban. Lelkesek voltak a 20-as éveik elején járó srácok, de a Carcosa koncertje inkább egy nyilvános próba volt, mint koncert. És itt most nem csak a gyér közönségre gondolok a színpad előtt, hanem a teljesítményre is. A metallal kevert HC, amit elővezettek, leginkább középtempós volt, viszont csak egymásra hajigált ötletek egyvelegeként jellemezhető, hiányzott belőle az egység és a kiforrottság. A lelkesedés adott, idejük van bőven, így remélem, hogy lassan megtalálják a saját hangjukat. A közönség tisztelettel viseltetett feléjük, így szerintem pozitív élményekkel távoztak a színpadról a 20 perces műsoruk végén.
Ezek után egy nagyon komótos 40 perces átszerelés következett (idő ugye volt bőven, ember viszont kevés), de kicsivel 10 óra előtt nulla beállás után kihúnyt az a kevés fény is, ami a teremben volt, és az összegyűlt 40-50 ember előtt belecsaptak a bostoni mogorvák a tavaly ősszel megjelent ötödik nagylemezükbe. Rögtön az első 5 számba. Albumsorrendben! A színpadon nulla fény (csak 3 leárnyékolt kék refi világított), ami tökéletesen passzolt ahhoz a zsigeri pusztításhoz, ami a következő 40 percben várt ránk! És itt most senki ne öncélú vagdalkozásokra gondoljon, hanem egy tökéletesen felépített stíluskavalkádra, ami leginkább a ’90-es évek elejének svéd death metal-jából azon belül is az Entombed és a Dismember fémjelezte tempókból és gitárhangzásból építkezik, nyakon öntve mindezt vastagon crust, HC és grind elemekkel. Még a szemem is könnybe lábadt a gyönyörűségtől, miközben a hátamon a hideg futkosott.
A Trap Them egy mellékproject-ként indult valamikor a 2000-es évek elején, amikor Ryan John McKenney (Backstubbers Incorporated énekes) és Brian V. Izzi (December Wolves, Backstubbers Incorporated gitáros) összehozta a formációt. Több tagcsere után a mai felállás az ex-The Red Chord dobos Brad Fickeisen-nel és a több formációban is megfordult Galen Baudhuin bőgőssel vált teljessé. Már ők négyen jegyzik az utolsó 2 nagylemezt. Az első 2 lemezen még Kurt Ballou (Converge) atyaúristen is tevékenyen részt vett, amik anno Jacob Bannon (Converge torok) kiadójánál jelentek meg. Sajnos az első album teljesen kimaradt a setlist-ből, a második albumos Guignol Serene pedig le lett húzva róla (hogy csak aznap estére-e, az rejtély). Viszont az új, Crown Feral szinte összes dala terítékre került. A Blissfucker és a Darker Handcraft albumokról csak 1-1 szám (Habitland és The Facts) erejéig emlékeztek meg.
A koncert pedig maga volt a csoda! A két gitáros a színpad két oldalán nyomta elég visszafogottan, Brian viszont olyat ütött a dobokon, hogy öröm volt nézni. Főleg azt, hogy egy pergő-álló tam-felső tam-lábdob kombóból mit tudott kihozni egy rakat cin segítségével. Hihetetlen! A hangosítás szerencsére most is zárójelbe tette az albumminőséget, így még jobban lehett hallani a bőgőt, de ami ennél is fontosabb, a Dismember-t idéző gitárhangzást, ami legkedvencebb death metal zenekarom világába repített vissza időről időre. McKenney pedig küzdött a színpadon, mintha élete utolsó fellépését produkálná! A forma egyszerűen hihetetlen! Akinek volt szerencséje a Leeway-hez, az jobban el tudja képzelni. Ryan ugyan nem Eddy, de nem sok különbség van kettőjük között (leszámítva, hogy Ryan kétszer olyan magas, mint Eddy). Viszont mindkettőjük úgy néz ki, mint egy szakadt csöves, egyikük beszédét sem lehet érteni, mert nincs foguk, és mindketten meghalnak a színpadon estéről estére. Ryan egy combözépnél letépett szárú farmerban és egy 2 számmal kisebb pólóban nyomta bucira vert fejjel (nem tudom, mi történt, hogy a mikrofonnal, a színpaddal, esetleg másokkal került-e konfliktusba a turné elején). És a borzasztó ábrázatával üvöltötte bele a megeffektezett mikrofonba a belső démonait és a világvégét, hogy 2-3 számonként (amígy a gitárosok hangoltak) zihálva kuporodjon össze, és egy kis vízzel küzdjön a kiszáradás ellen. Szólni keveset szólt, mindent, amit el akart mondani, elmondta a szövegekkel. Aztán egy Stray of the Tongue-gal és egy Phantom Air-rel befejezték. Szolídan és gyorsan elköszöntek és ennyi! Kis győzködés után viszont előbújtak a backstage-ből, hogy az All by the Constant Vulse-al pontot tegyenek az i-re, egyben megköszönve a maroknyi lelkes rajongónak a részvételt ezen a felejthetetlen estén. Majd McKenney felvette a dob melletti setlist-ről a protézisét, és mentek!
