…És de hiszen nocsak! Úgy indul a Lordok Házának tizenegyedik albuma („Elveszett lelkek szentje” – milyen sajátosan hangzik ez így kecskenyelven elmekegve…), mintha az egészen korai remekműveik hangulata térne vissza! Gregg Giuffria helyett – ő utoljára a banda World Upside Down lemezén vendégszerepelt 2006-ban – az olasz Michele Luppi bűvöli a billentyűket a Harlequin nótában, de ha a hangzás nem is, az érzésvilág felettébb hasonló.
Szóval az utóbbi House Of Lords anyagokhoz képest a Saint Of The Lost Souls lényegesen nagyobb teret nyit a billentyűs hangszereknek. Hol előretolva, hol diszkrét aláfestésként, de folyamatosan jelen vannak, noha Luppi személyében nem avatott új tagot a csapat (a Jack Russell-féle Great White soraiból ismerős Chris Tristram bőgőst viszont állandósították). Ezzel együtt leginkább a jelenkori albumok vonalán halad tovább James Christian énekes és társulata – a dolog minden pozitív és negatív velejárójával.
Javaslom, tekintsük át először ez utóbbi tényezőt. Voltaképp egyetlen, ám annál nyilvánvalóbb gyenge pontja van a „felsőházi képviselők” idei munkájának, mégpedig a házilag barkácsolt megszólalás. Ha létezik a Frontiers kiadóra (pontosabban az Alessandro Del Vecchio keze nyomát magukon viselő kiadványaira) jellemző egyen-hangzásnál rosszabb, akkor az éppen a Christian-műhelyből menetrend szerint kikerülő hevenyészett és steril, gépiesen puffogó dobokkal is sújtott sound. Némileg érthetetlen, de a hites feleség, Robin Beck lemezein jóval komolyabb műgonddal dolgozik barátunk és a két évvel ezelőtti Indestructible korong is összeszedettebbnek hatott e téren. Ehhez bizony megint muszáj szoktatni a fület.
Aki azonban túljut ezen, annak abszolút nyert ügye van. Az 1980-as évek hagyományaira alapozó, sok irányba kitekintő, míves hard rock muzsika hallható ugyanis itt, amelyet James Christian szerzői tehetsége és páratlanul érzelemgazdag – szépen kidolgozott vokálokkal is megtámogatott – dallamai, valamint Jimi Bell virtuóz gitárjátéka kovácsol egységbe. Na meg a dalok nagyjából egységesen magas színvonala. A zenekar köztudottan feszített tempóban gyűri az ipart és nem is mindig tudta tartani az újjáalakulás óta a csúcsteljesítményének számító World Upside Down - Come To My Kingdom - Cartesian Dreams „mesterhármas” szintjét, sőt a jelen évtized elején alkotói válság ütötte fel rusnya fejét a házuk táján. Az újbóli formajavulásban az énekesnek a rák feletti győzelme is közrejátszhatott, mindenesetre a kreativitás ezúttal a 2015-ben tapasztaltakhoz mérten is nagyobb odafigyeléssel párosult, így a Saint Of The Lost Souls végre üresjárat nélkül pörög. Egyedül talán az AOR-os beütésű Art Of Letting Go lóg ki valamelyest lefelé az összképből, ám ez is alázza a Big Money és Precious Metal lemezeken túlburjánzó fércmunkákat.
Ugyanebben a stílusban a lüktető New Day Breakin’ már egyenesen az album legjavához sorolandó, erről James Lay It All On Me szólóanyaga is eszembe jutott. Első számú kedvencem azonban pillanatnyilag a Def Leppard-és Bryan Adams-hatásokat is mutató The Sun Will Never Set Again, amely bár lassú, mégis inkább amolyan félballadának nevezném (ennek akusztikus változata a bónusz a CD-n). Érdekes, hogy a szövegében mintha életével vetne számot James, akárcsak a végén a tempós The Other Optionban. Ha emlékszünk még a legutóbbi pesti buli után készült interjúra, az ott elhangzottak fényében ez sem annyira meglepő és a House Of Lordshoz szorosan köthető pozitív világszemlélet így is beragyogja a korongot.
A banda helyében már most azt fontolgatnám, hogy a kiadó jövő évi fesztiváljára álljon össze egy hatvan perc körüli műsor, benne a teljes Demons Downnal (Luppi úrral a billentyűk mögött), ahogy az eddig tervben volt, lásd megint csak a fent említett interjút. Utána pedig jöhetne pár régebbi szerzemény és valami a Saint…-ről is. Én legalábbis nagyon tudnám értékelni – és biztos, hogy nem volnék ezzel egyedül!..
4/5
http://www.jameschristianmusic.com/home.html
www.facebook.com/houseoflordsofficial
