A nulla nullás évek egyik legizgalmasabb bandája volt az Amplifier számomra. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy az akkoriban nem volt jellemző, hogy a nyakunkba ömöljön egy műfaj kért vagy kéretlen képviselője. Keresgélni kellett még azokban az időkben, és az Amplifier esetében aranyat is találtam. Elsőre csak egy okés Tool pótló volt a bemutatkozó nagy lemezük, aztán jó pár meghallgatás után, már könnyedén be is szippantott a maga légies, és mégis technikás zenéjével.
Csúcspont volt a zenekar életében a dupla korongos The Octopus. Az egy nagyon jól összerakott, két órás borult psych/prog rock operával ért fel. Hozták az addigra már megszokott Amplifier világot, és még annál is jobban elmerültek ebben a hangulatban, mint korábban. Onnan viszont elég meredeken kezdett csökkenni az érdeklődésem. Ez pedig a legutóbbi két albumuk miatt volt. Az Echo és a Mysteria már eléggé nehezen beazonosítható dolog lett.
Ezek után már nem volt nagy lelkesedésem a Trippin’ with Dr. Faustus iránt. És sajnos úgy is lett eléggé, ahogy arra számítottam. Az Amplifierből ki veszni látszik az a tűz, és az a közlési kényszer, ami eléggé meghatározta az első három anyagukat. Még úgy is, hogy az előző két album színvonalát megugorja a zenei felhozataluk.
Nem is mindig értettem, hogy miért nem ragad el magával a Trippin’ with Dr Faustus. Mert alapból hozza az Amplifier dallamvilágokat, meg nem ritkák a lemezen a 6-8 perces dalok sem, amiben a legerősebb volt korábban is a manchesteri négyes. De valahogy nem közelíti meg az olyan himnuszaikat a végeredmény, mint anno megtette ezt pl. a The Sick Rose, az O Fortuna, vagy a Motorhead daluk. Két dalig van ez az irány inkább megidézve most (Supernova, Silvio), de azok már jó pár éve EP formában megjelentek egyszer.
Várom, de nem igazán jön közben a katarzis, pedig nem olyan rosszak a tételek. A Rainbow Machine-nál vagy a Freakzone-nál van még némi bizsergés, a Big Daddy is kicsit megidézi a korai dolgaikat, a már két felemlített régebbi dal újrahasznosítása mellett. Viszont ezen kívül szinte mindig van valami, amin kicsit megcsúszik a dolog.
A The Commotion például megint olyan, mintha a prog rock harminc-negyven évvel ezelőtti fénykorát próbálná megidézni különösebben komoly erőfeszítések nélkül, a Horse pedig kíméletlenül egy modoros és cseppfolyós méz halmazzá válik, pedig eddig erénye volt a zenekarnak, hogy az ilyen rizikós egyensúlyozásba vagy bele sem ment, vagy ha mégis, akkor elég könnyedén vette az akadályokat.
Szeretem továbbra is az Amplifier-t, de azt most már elkönyveltem, hogy a lejtmenet, ha nem is exponenciálisan, de folytatódik náluk. Zeneileg okés is lehetne az egész Trippin’ with Dr Faustus. Egy dologgal viszont baromira híján van: ez pedig a lélek. Valahogy az első három albumukon átütött, hogy teljes szívvel valami újat akarnak mutatni, elmondani, helyekre akarnak vinni. Most megrekedünk egy steril stúdió szobában, ahol minden hang a helyén van. De nincs benne a fő kötőanyag, így meg csak szép-szép, de biztos vagyok benne, hogy augusztus közepére már el is felejtem, hogy ez a lemez is kijött idén. 3/5
