Nincs egyszerű dolga a The Quillhez hasonlóan több évtizede létező, de igazi áttörést soha el nem érő zenekaroknak, ha a mai túlkínálatban szeretnének labdába rúgni. Mellettük szólhat az underground rajongás, a tapasztalat, ugyanakkor ez utóbbi az, ami sokszor a legnagyobb akadályt is jelenti. Ahogy a Doomfather-féle The Doomsday Kingdom lemeze is inkább hasonlított egy Candlemass B oldalas gyűjteményre, mint valami újszerűre, úgy a szintén svéd The Quill aktuális albuma is jobban emlékeztet egy bő húsz éves hard rock albumra, mintsem egy alig két hete megjelent anyagra.

A Candlemassal való összehasonlítás nem csak Svédország miatt adja magát, hanem a The Quill pályafutásában is. Klasszikus és nem klasszikus felállások, leállások és újraindulások színezik a kilencvenes évek eleje óta formálódó történetet, amely úgy egy éve kapott új lendületet Magnus Ekwall énekes visszatérésével, akinek orgánuma elengedhetetlen része a négyes egységének. Sokan Chris Cornellt emlegetik összehasonlításképpen, de még inkább Sammy Hagarra vagy Ian Astburyre emlékeztető, klasszikus hard rock énekhangja tökéletesen passzol a nagyon hagyományos, a szó jó értelmében vett profi produkcióhoz. Mert hiába nem futott be akkora karriert a zenekar, mint a Candlemass, attól még nem kevésbé értékes része a skandináv rockzenének.

A négyes nem árul zsákbamacskát: zenében pontosan azt kapjuk, amit várhatunk egy rockzenekar tüzes-ördögös borítóba csomagolt nyolcadik albumától. Sokan stonernek címkézik a The Quillt, de ennél meredekebb tévútra nem is nagyon lehetne vezetni az egyszeri zenehallgatót. Persze vannak meglassult, kicsit beborultabb témák is a lemezen, mint a Set Free Black Crow, vagy a Metamorphosis, meg kellemesen fuzzos a basszusgitár keverése, de ettől még senki nem lesz Kyuss vagy Truckfighters, hogy az ország is stimmeljen. Amit itt hallunk, az a szó klasszikus értelmében vett középtempós hard rock, olyan elődök nyomdokain, mint a The Cult, a Van Halen, a Rainbow, vagy a Witchcraft, hogy kortársat is említsünk. Néha beugrik egy kis Motörhead (Snake Charmer Woman) vagy Candlemass (Keep It Together), de a szó nincs itt semmilyen stonerről, meg Monster Magnetről, ami szintén (indokolatlanul) gyakran előkerülő hivatkozási pont.

Nyilván lesznek olyanok, akik a The Quillt a „semmi különös” kategóriába fogják sorolni, és meg tudom érteni, hogy miért. Én is jobban bírom a kísérletezős, nagyobb megfejtéseket rejtő dolgokat, de értem a másik oldalt is, akik nehezen tudnak kikapcsolódni a Sunn O))) zúgására. Talán jót tett volna a Born From Firenek az, ha úgy húsz perccel rövidebb, vagy ha valamilyen igazán kiemelhető dal is kerül rá, de nem érdemes elintézni egy legyintéssel. Az, hogy ez mire lesz elég a Monolordok, Stoned Jesusok korában, egy következő kérdés, amit viszont nem itt és nem most kell megválaszolni. 
3.5/5