Ahogy az elmúlt harminc évben mindig, most is szabadulnak el a pórázról olyan bestiák, amik miután rámartak és egy sötét zugig üldözték azt, remegve és sírva hagyták maguk mögött a hideg kövön kuporogva a durván legyalázott világot. Egy korrekt black metal lemez tudniillik csúnyán dörzsöli oda magát a jóhoz. Így tarthatja ugyanis a tükröt durván, egy aljas indokból elkövetett fajnak. Melyet az idealisták még ma is emberiségnek neveznek. De minthogy a kiábrándulás futótűzként terjed, a műfajnak hódoló lemezeken, a förtelem zenéje folyamatosan erjed. Napjainkban is...

A nehéz szavak súlya után pedig nyilván bizarr kijelentés, hogy mi szeretjük mindezeket. Hiszen egy korrekt black metal lemez tudniillik mindig tort ül és a maga ünnepélyes hangulatában emlékezik meg az elveszettekről. Akik mi magunk vagyunk. Várva a legvégső katarzist. Ami a pusztulásunk lesz maga. Talán pont egy pénteki napon. Ahogy jósolt nekünk erről két éve Nightfell nagy erejű második lemeze. Vagy tavaly az Anagnorisis és a Ash Borer az akkor aktuálisan megjelenő alkotásaikon. Amikhez mérhető anyagok ma is áradnak simán. Mesterkezekkel árnyalva a stílusra legjellemzőbb karakterjegyeket ma is. Mi pedig négy olyan lemezt kínálunk most fel meghallgatásra, amiket a fenti mondatok alá, simán oda lehet szúrni ebben a cikkben.

Ha a felemlegetésüknél pedig a megjelenések kronológiai sorrendjét vesszük alapul, akkor legyen az első a Nephilim's Howl azzal az öt számot magába foglaló Through The Marrow Of Human Suffering című cuccal, amely az első kinyilatkoztatás a finn black metal underground horizontján. Ahol a vészjósló hangulat és az odaszurkáló gitártémák követelik, hogy bármilyen fénytől tarts tíz lépés távolságot. Középtempós nyomatékok, doom zenék hatása is erősen visszaköszön. Aggasztó és erős.

A második meg a Poison Blood saját néven megjelentetett bemutatkozó anyaga. Ami egy kétszemélyes projekt, melyben Jenks Miller (Horseback) és Neill Jameson (Krieg) kollaborálnak főleg a Beherit közös tiszteletének és befolyásának hatására. Ebben a száraznak nem mondható nyolc szerzeményben, ahol bőven tocsog az ős Motörhead mocsok és bele - bele karcol az aljasabb hardcore.

A fent említett Nightfell zenekarral alkot azonos földrajzi ponton a Drouth is. Portland város underground színtere adott már pár elvetemült hangzású bandát a világnak. Amik sorába ez a szintén első lemezes négyes is simán ékelhető. Szálkás, szénfekete metáljával, amely szintén a belső falát akarja megnyalni a koponyádnak, de előtte mindenképpen dob eléd valami belsőségből készült vacsorát és átnyújt egy sírokról lopott, szép csokor virágot. A Knives, Labyrinths, Mirrors című anyag szinte még gőzölög. Két napja varrták a nyakunkba.

Szemben az Altarage második lemezével, aminek a megjelenése dátuma október közepére esik, az albumon szereplő számok közül azonban már kettő is nyilvánvaló. Deklarálva nyilvánvalóan azt a két tényt, hogy figyelni rá mindenképpen érdemes - és ez már a második - mert ezzel a nyers, koszos és békét nem tűrő sokkal, a legelemibb black metál ösztön fröcsköli a fekete magot a műfaj féktelen ágyékából. Méghozzá baszkföldről, a legőszintébben gyűlölködő punk black bandák hatására.