Meghirdetése óta az év egyik legjobban várt eseménye volt számomra a Leif Edling doom nagymester által pályára állított Avatarium budapesti fellépése. Nem csupán azért, mert három kiváló album után legfőbb ideje már élőben elcsípni egy zenekart, hanem azért is, mert a svéd ötös meglehetősen ritkán koncertezik, és a hazánkban lezárult mostani turnéjuk menetrendje se volt éppen túlfeszítettnek mondható.
Némi késéssel érkeztem a Dürer nagytermébe, így a túrán vendégeskedő görög The SlayerKing műsorából csak az utolsó pár számot hallhattam. Azt kellett megállapítanom, nem maradtam le sok mindenről. A Nightfall soraiból ismert Efthimis Karadimas (itt szimplán Efthimis K néven nyomul) vezette trió a gótikus beütésű doom metal legegyszerűbb elemeit alkalmazza, és azokat sem különösebben izgalmas módon, ráadásul egyetlen gitárral a hangzásuk is amolyan garázsszintűnek hatott. Efthimis végig leszegezett fővel, basszusgitárjába temetkezve, arcát széles karimájú kalapjával is takarni igyekezve játszott és produkálta monoton gurgulázását, s az egészből egyedül a gitárdallamok adtak némi kapaszkodót. Ám ezzel együtt sem tudnék kiemelni tőlük semmit, ami valóban megjegyzésre érdemes volna.
Az átszerelés alatt stílszerűen a Black Sabbath klasszikusai szóltak, mintegy a felfokozott várakozással járó feszültséget enyhítendő. Közben a közönség fokozatosan gyarapodott, és az előző esti bécsi buli résztvevőinek elmondása alapján ott a főbandát figyelték kábé annyian, ahányan itt a helléneket. A Paranoidnak nagyjából a feléig juthattunk el, amikor ez a létszám már közel a duplájára duzzadt, úgyhogy az Avatarium intrójának első hangjaira már a keverőig állt a nép, még ha szellősen is. Nem tudom, az átlagos nézettséghez képest ez most mennyire számított kiemelkedőnek, egy azonban biztos: lelkesedés tekintetében toronymagasan az élmezőnyben végeztünk, s igazán emlékezetessé tettük a csapatnak a turnébúcsúztatót.
A zenészek reakcióin és színpadi teljesítményén gyönyörűen tükröződött mindez. A vörös kaftánban bevonuló Jennie-Ann Smith eleinte még olyan kimérten viselkedett, mintha forgatókönyv alapján alakítaná a szerepét, de az őt és a többieket fogadó üdvrivalgás hatására két nóta után tökéletesen feloldódott. Onnantól kezdve pantomim-szerű mozdulatokkal kísérte az énekét – amikor éppen nem az akusztikus gitárt pengette –, tapsra és éneklésre buzdította a népet és MOSOLYGOTT! A Girl With The Raven Mask alatt a köntösétől is megszabadult (igaz, a ráadásra visszavette) és talpig feketében már „rockolt” rendesen. Konferálás közben hallatszott ugyan a meghatódottság a hangján és egyébként sem nevezhető vérbeli rock / metal frontasszonynak, a mi szemünkben mégis így vált abszolút emberivé és szerethetővé.
Férjét, Marcus Jidellt (ex-Evergrey, ex-Royal Hunt), aki Leif Edling társaként ott van a The Doomsday Kingdom hangszeresei között és a Candlemass, illetve a Krux turnégitárosa is volt egy időben, ennyire felszabadultan még sosem láttam játszani. Mintha itt tudna ténylegesen kiteljesedni. A tavaly bevett Mats Rydström bőgős Marcusszal együtt a hagyományos, markáns kiállású és mozgású metal muzsikust testesíti meg az Avatariumban, ők ketten vokáloztak is, ha kellett. A plexifal mögött doboló Lars Sköld (Tiamat) mértéktartó, de erőteljes ritmusmunkája önmagában is élményt adott és Rickard Nilsson orgonáját szintén szépen kiemelte az osztályon felüli hangosítás. Apropó, ilyen jól megszólaló koncerten talán nem is jártam még ezelőtt a Dürerben!.. Mindegyiküknek valósággal az arcára volt írva, mennyire jóleső érzés számukra ilyen szenvedélyes tábor előtt fellépni. Zenészként is kimagaslót nyújtottak, szó se róla, ám emberi oldaluk éppúgy megmutatkozott, ami még közelebb hozta őket hozzánk.
Kétségtelen, hogy a klasszikus doom metaltól egyre erősebben a retro rock felé tolódik az Avatarium stílusa és a szettben is az idei Hurricanes And Halos lemez anyaga dominált – mennyire bájos volt már, amikor a Medusa Child középrészében magnóról játszotta be a saját dallamát Jennie-Ann! –, viszont ezek sem szóltak kevésbé súlyosan, mint a Moonhorse vagy a zenekar-keresztelő darab. Hozzá kell tenni, hogy az este leginkább felkavaró pillanatait az akusztikus (!) Led Zeppelin feldolgozás, az In My Time Of Dying jelentette, hősnőnk hatalmas átéléssel, hangjának szinte valamennyi tartományát kiaknázva adta elő. Hasonlóan megindító volt persze a Pearls And Coffins is. Érdekesség, hogy ez a két szám egyaránt a program első felében, a friss dalok közé ágyazva hangzott el, míg a korábbi szerzemények többségére a második szakaszban, illetve a ráadásban került sor.
Lenyűgöző, mérhetetlenül mély érzéseket adó, szavakkal alig érzékeltethető előadás volt. Egyértelműen a „2017-es év bulija” cím egyik nagyreményű várományosa!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
