1755. november 1-én, reggel 9.30 perckor Lisszabontól nem messze az Atlanti-óceán alatt kipattant az írott európai történelem legnagyobb feljegyzett földrengéssorozata. A második rengés a Richter-skála szerinti 9-es erősségű rengés cunamit indított el Portugália legnépesebb városa felé és szörnyűséges pusztítás végzett. A mindenszentek napjára összegyűlt tömeget betemette 20 lerombolt templom, a következő rengést követő futótűz lángba borította a megmaradt várost, majd az utolsó rengés miatt megáradt Tajo folyó elmosta a város alsóbb részeit. A katasztrófában legkevesebb 15 ezer ember halt meg. 
A rögtönzött történelem órára azért volt szükség, hogy kontextusba tudjuk helyezni, hogy a portugál mesterek új lemeze, az 1755 miért teljes egészében az anyanyelvükön, portugálul szólal meg. Ami egyébként most először fordul elő a banda életében. A választás érthető (bár nehezemre esett megbarátkozni ezzel), másrészt nem tudom elképzelni, hogy a Moonspell-en kívül bárki más hitelesebben tudná prezentálni a megemlékezés ezen formáját. 

Az első dal, ami megjelent a lemezről, nem is nagyon nyerte el a tetszésemet, kiragadva egy portugál nyelvű, nagyzenekarral erősen megtámogatott nótát a környezetéből nem tudott rám hatással lenni, főleg hogy szinte kizárólag angol nyelvű zenékkel ártok magamnak. Kis kitérő: Pelyhespöcsű fiatal korom óta meghatározó zenei vonal és iránymutatás (egyik) egyetemes egysége számomra a Moonspell zenéje, ami annyit tesz, hogy pár kivételtől eltekintve a teljes munkásságuk etalon. Ezért is inkább megvártam a teljes lemezt, mielőtt verdiktet mondanék. (A legutóbbi két lemezükkel ilyen probléma nem volt, mert az első hallgatás után egyből bekerült az örök kedvencek sorába.)

A teátrális megoldások és a Moonspell kéz-a-kézben járnak, aki már látta őket koncerten, tudja miről beszélek, így azért a szimfonikus zenekari megoldások használata nagyon nem meglepő, korábban is bátran nyúltak ezen eszköz felé. Viszont az 1755 esetében kicsit tovább mentek, itt igazából egy rockopera irányba fordult az egész, kicsit talán ismeretlen területre léptek, ahol olyan zenekarok mozognak otthonosan, mint a Therion, vagy a Samael. Szó nincsen koppintásról és ugyan nem annyira kiforrottak ezek az operai elemek, mint az említett bandáknál, de kellően profik és főleg eléggé sok elemet hagytak meg saját stílusokból, hogy bármi rossz szó érné a ház elején. Ugyan a teljes lemezt áthatja az operai hangulat, mindig kiköszönnek Moonspell-re jellemző gitárszólók, tempók és persze Fernando Ribeiro orgánuma, akinek hangjával egyszerre festik le a dühös Istent, aki bünteti gyarló népét, a rettegő halálraítélt embert és a könyörgő, fohászkodó túlélőt. 

Tudatosan felépített és klasszikus íve van a történetnek, igazából egy konceptlemez ez, ami csak akkor működik, ha valóban úgy is kezeled. Nem lehet kiragadni egy-egy nótát a sokból, nem lehet kocsiban élvezni, mert nem éri el azt a hatást, amire tervezték. Nem fog a megfelelő hatásfokkal megérkezni az Evento és a 1 de Novembro, ami a csúcspontja a sztorinak, a Ruínas sem tudja érzékeltetni önmagában a pusztulás moonspell-i képét és főleg nem tudod teljesen átadni magadat a nyomasztó szomorúságnak sem, amit a végén a Lanterna dos Afogados nyújt. 

Nem tudta volna más ezt a történetet hitelesebben megzenésíteni, mint a Moonspell és nem is feltétlen baj, hogy ez az anyanyelvükön szólal meg. Ez ez tökéletes és méltóságteljes főhajtás a portugál nemzet tragédiája előtt. Ez a lemez az otthoni rajongóknak szól, nekik egy csodás gesztus. Nem mellesleg tökéletesen odailleszthető a lemez az életműhöz, abból nem lóg ki, azt nem töri meg. Újra és újra rácsodálkozom, hogy hányszor tud még ez a zenekar megújulni, meglepőt hozni és minden alkalommal remekművet szállítva. 
5/5