Aludtam rá egyet, nem vádolhat senki azzal, hogy elhamarkodottan ítélkeznék, és az én véleményem nyilván nem szent írás, csak egy vélemény a sok közül. Véleménye pedig mindenkinek van, mert az ugye tudjuk milyen...

A történet ott kezdődik, hogy a Köld lemezzel megismervén ezeket a valóban zseni és aranypofa zenészeket, ráleltem általuk egy olyan hangzásra, dallamvilágra, ami hiányzott nagyon. Sokszor elképzeltem, hallottam magamban, de amíg nem hallottam a Goddes of the Agest vagy a Pale Ridert, nem tudtam, hogy valójában létezik ilyen. Szóval nagy volt az öröm, és a Svartir Sandarral sem változott sokat a képlet. Még kiforrottabb, 3-4 olyan zseniális nótával, mint a legszebb post-rock opusok. A Ljos i Stormi kezdés az mi??? Csoda! Pin Orő? Soha el nem múló!

Az Otta maga mint dal 5. hallgatás után unalomba fulladt, egy slágergenerátor termék, ami közönségtoborzásra tökéletes, de számomra semmi maradandót nem adott, a lemezről nem is beszélve. Kicsit azt érzem, hogy olyanok már, mint a South Park Gerald Broflovskija, aki környezettudatos felsőbbrendűségét hybrid vásárlással váltja meg, majd önelégültségében a saját fingját szagolgatja jólesően. Nos, az izlandi cowboyokból az izlandi népi folklór megmentőivé avanzsált atmoszférikus folk-metál srácok erőfitogtatását mi sem bizonyítja jobban, mint a dugig telt Hajó, így azt hiszem a véleményem nem sokakéval egyezik. Mivel ott voltam a Fekete Zaj fesztiválos sástói bulin, nyáron, a csillagok alatt, és láttam, hallottam azt a Sólstafirt, amit azóta is imádok, így tudomásul vettem a megváltoztathatatlant, miszerint olyan többé nem lesz. Oké, de akkor mi van?

Mivel nagyjából tudtam mire számíthatok az est intenzitását illetően, így nem igazán vérző szívvel hagytam ki a számomra teljesen érdektelen előzenekarokat, bár akaratom ellenére azért hallottam a Myrkurból egy számot, ami sok is volt.

A már szokásos Nattfári introt egyből az új lemezes Silfur - Refur követte, ami maradjunk annyiban, hogy nem lökte az egekbe a pulzusomat, de ami nem sikerült a zenekarnak a színpadon, az sikerült egy párocskának a nézőtéren. Jól mutatja, mit képzelnek egyesek azzal, hogy jegyet váltanak egy koncertre, de most nagyon rábasztak, mert a kis műsorukra sem a közönség, sem a zenekar nem volt vevő. Addi, nagyon helyesen, leállította a műsort, majd kivezettette őket, s miután meggyőződött arról, hogy mindenki jól van, folytatták a műsort az Otta-val. Pulzus egyenletes, stabil. Az első apró adrenalin löketet a Lágnetti adta, majd a Köld már annak tükrében okozott örömet, hogy az azonos című lemezről ugyan egy gyengébb, sőt, unalmas szám, de a nagy egészt tekintve még így is szórakoztatóbb, mint az uccsó két lemez bármelyike. Így viszont szomorúan vettem tudomásul, hogy nem lesz sem Pale Rider, sem She Destroys Again. Fel kell találnom egy időgépet. A Hulat még végigtoporogtam, de a Fjara már tényleg az unalom négyzetre emelése számomra, így megirányoztam a dohányzót. Visszatérve a Bláfjall fogadott, és nem marasztalt. Órámra tekintve azt láttam, hogy ha valóban Pearl Jam jegyhez szeretnék jutni, ideje indulnom, mert éjfélkor megnyílnak a világháló kapui. Az más kérdés, hogy utólag kiderült, kár volt sietni, déltől kezdik az árusítást. Szopás. Így lemaradtam a Goddes of the Agesről, ami nagyot menthetett volna a nagy egészt tekintve.

A közönség nagyon szuper volt, és a Sólstafir megérdemli helyét a táplálkozási lánc élbolyában. Megdolgoztak érte, céltudatosak, rengeteg energiát invesztálnak mind a lemezeik minőségébe, képi világába, mind az élő produkciókba. Az, hogy félúton mégis el kell válnunk, az legyen az én bajom. Addi még sosem énekelt ennyire erőteljesen, ( Isafoldban például ) bőven lemezminőség felett, ez elvitathatatlan. Mint ahogy az is, hogy jót tett nekik a dobos csere, bár az új dobosnak akkora a karizmája, mint nekem a karizmom, de legalább le tudta hozni stabilan az estét. Ettől még nekem a kis zsírgép marad a nagyobb kedvenc, és ha Ulrich maradhat a 'tallicában, Pálmason is megérdemelt volna még egy kis időt. Addinak is jobban állt a Jackes üveg a kezében a Goddes éneklése közben by the way. A billentyűs srácon még egy ideig nem tudom túltenni magam, remélem hamarabb regenerálódok. Órákon át tudnám fejtegetni még a nagy okosságokat, de valamiért azt gondolom, itt a vége. Viszlát Sólstafir, asszem nem látjuk egymást többé. Köszi a halakat!

Fotók: Bajcsi Dávid. További képek itt.