Manapság sajnos nem mindig van idő egy-egy lemezt töviről hegyire kielemezni, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót írni róla. Persze attól még jelenik meg jó album bőven, nekünk is sikerül átfutni rajtuk, de be kell látni: hiába írnánk epikus méretű szöveget róluk, legtöbb esetben ti sem olvassátok el, pont ugyanúgy az időhiány miatt. A mostani eresztésben három fiatal, fiataloknak szóló zenekar új lemeze kerül bemutatásra, ezek a nu metalos ízekkel támadó Cane Hill, a talán a magnum opusát elkészítő Black Veil Brides és a házon belül megoldott frontemberváltáson átesett Of Mice And Men.

Cane Hill - Too Far Gone (Rise Records, 2018)
New-nu metal

Van súly és húzás az amcsi (helyileg New Orleans) Cane Hill második teljesértékű nagylemezén. A négyes hallhatóan nem veti meg sem a nu metalos, sem a Pantera-féle súlyözönös gyökereiket, ezeket kombinálva csináltak egy jó kis koktélt, csak éppen már erősen túlhaladtunk azon a korszakon, amikor meg kellett volna jelennie.

Ahogy hallgattam a Too Far Gone-t, több nyilvánvaló hatás is beugrott: Slipknot, Pantera és az Issues környéki Korn. Mivel ezek közül mindegyik zenekart szeretem, elvileg nem kellett volna csalódnom az albumban. Nem is rossz anyag, csak egy baj van vele: kb. 15-20 évvel később jelent meg, mint kellett volna. Persze, vannak szóbeszédek, hogy megint feltámad a nu metal, meg hogy visszatér annak a korszaknak a zenéje, de annak akkor, ott volt a helye és ideje, legalábbis ebben a formában. Hiába a tökös ritmusok, a jól eltalált dalok, valahogy nekem nem jött annyira be. Persze lehet, hogy csak az én készülékemben van a hiba, de már nem érzem, hogy manapság az ilyen muzsikával iszonyat nagy közönséget meg lehetne fogni, hiába a profi körítés és az igényes imidzs. A hangzás, a hangulat egyébként teljesen príma, visz, sodor, mondom, ha annak idején hallom, talán jobban elkapott volna, de ezek a srácok akkor még valószínűleg azt csinálták, mint én: csodálták a zselézett, vagy éppen raszta hajú, fura dizájnú hőseiket.

Igazából a Too Far Gone egy kellemes hallgatnivaló mindenkinek, aki a '90-es évek második felének metalzenei világában szocializálódott, nagyot csalódni nem fog ebben az albumban. Nem tökéletes maga az élmény, hiszen kicsit anakronisztikusan hat a hallgatása, de bátran ajánlom mindenkinek, akinek bejött a fent említett korszak.

Black Veil Brides - Vale (Lava, 2018)
(Nem) csak csajoknak!

A Black Veil Brides tipikusan egy megosztó banda és ezt már sosem fogják kinőni. Valószínűleg azért kaphatják meg többek ellenszenvét, mert nettó slágeres kompozíciókat írnak és mert elsősorban a fiatalságot célozzák meg, mint hallgatóközönséget. De mi ezzel a baj? Igazából semmi, amíg legalább ilyen igényes szinten tolják!

Mondjuk nekem, személy szerint az előző BVB lemezzel sem volt igazán bajom. Egyáltalán nem az én stílusom, de be kell vallani, van dög a srácok zenéjében gazdagon és azt is alá kell írni, hogy tudnak zenélni. Andy Biersacknek meg az ügyeletes "szépfiú" tiszt mellé még hangja is van. Mármint jellegzetes hangja. A hangterjedelme az véges, viszont az biztos, hogy többek közül is felismerhető a tónusa. De milyen is a Vale? Tipikusan Black Veil Bridesos: zeneileg sokat táplálkoznak a klasszikus metal alapvetéseiből, de mindezt modern ízzel tálalják a nagyközönség elé, kb. mint az Avenged Sevenfold, csak kevesebb tekeréssel, még náluk is könnyebben emészthető dalokkal. Ráadásul valamire nagyon ráérzett az ötös, mivel a négy évvel ezelőtti, saját magukról elnevezett albumot is sikerült gazdagon megfejelniük. Le a kalappal!

Aki eddig csipázta a BVB zenéjét, annak a Vale is kötelező hallgatnivaló, akit meg eddig is kivert tőlük a víz, az most is inkább kerülje el. És mi a helyzet a köztes táborral? Aki egy jól megkomponált, slágeres, klasszikus ízekkel átszőtt, de modern ízekkel operáló metal anyagot szeretne hallgatni, vagy csak egyszerűen tudni szeretné, milyen a következő generáció kapuzenekara a gitárzenék felé, annak ajánlom a Vale legalább egyszeri meghallgatását.

Of Mice And Men - Defy (Rise, 2018)
Restart

Érdekes, furcsa helyzetbe került az Of Mice And Men, miután Austin Carlile énekes nélkül maradtak. Oké, egyszer már kikerült a bandából, pótolták is, majd visszatért, végül egészségügyi problémák merültek fel a dalnoknál... és ezúttal nem kértek új frontembert. Aaron Pauley basszer vette át a mikrofont, így most már kvartettként nyomulnak az Egerek és Emberek, ennek a felállásnak pedig első terméke a Defy.

Személy szerint sosem tartottam egy különösebben érdekes zenekarnak az OM&M-t. Persze aki szereti a metalcore-ra erősen hajazó muzsikát (alapból nekem sincs ellenemre, csak tűnjön ki valamivel a sorból), az már korábban megszerette őket, így nekik nagyon nem tudok újat mondani. Persze a legnagyobb kérdés: hogy teljesít az "új" énekes? Jól! Amit ez a zene megkövetel, azt hozza. Igazából, mivel eddig is vokálozott a korábbi lemezeken,a  hangja nem lehet meglepetés a régi rajongóknak. És milyen a zene? Nem rossz, de ott van az a bizonyos "DE". Nekem a legtöbb esetben kicsit sablonos, paneles - mondjuk a Pink Floyd cover korrekt lett. Szóval ott vannak a jó pillanatok, a dallamokkal sincs gond, de az összkép (kihangsúlyozom: számomra) nem olyan kiemelkedő. Persze az ilyen jellegű zenéket jobban kajálóknak igazi csemege lesz a Defy is, ahogy az eddigi albumok.

Nekem személy szerint annyira nem jött át a Defy, valahogy kicsit "sor"lemez hangulata van, olyan, amikor végighallgatsz egy lemezt, megy a háttérben, elszórakoztat, de miután átpattan róla a lejátszó valami másra, már nem is emlékszel egy pillanatára sem. Így viszont sajnos nem tudok lelkesedni érte, de azt úgyis megteszi helyettem a meglehetősen kiterjedt rajongótábor. Mivel lehet, hogy csak nem jó pillanatban kapott el, ezért a pontszámon emelek kicsit, hátha csak "én hallottam rosszul".