Vannak azok a koncertek, amik hosszú hónapokig próbára teszik az ember türelmét, nem győzi kivárni, hogy végre nekiindulhasson, és az utolsó cseppjéig kiélvezze az élményt, és vannak azok a koncertek, amik csendesen egyszer csak elérkeznek. Mindkettőből ki lehet jönni így is, meg úgy is, nekem tegnap az így is jutott. Vasárnap, naptár lapozgatás közben esett le a tantusz, hogy két nap múlva jelenésem van. Aztán eljött a kedd, és nagyon nem akaródzott megindulnom a Dürer felé, befészkeltem magam a kis családi idillbe, meccsnap is volt, így hosszas tökölődésemnek az lett az eredménye, hogy a Harlott - Cephalic Carnage bulijáról jól le is csúsztam. Mondjuk utóbbi számomra sosem mondott túl sokat, de sok barátom, akik szeretik, elégedetten nyilatkoztak a műsorukról.

Leérve a Dürerbe másodpercek alatt átálltam koncert üzemmódba, és a pokolian keserű hétfői nap után, ami sokak lelkivilágát megviselte, egy nagyon felszabadult, barátoktól nyüzsgő klubbuliban találtam magam. Percek teltek el, és miközben kedvenc csapatom éppen menetelt egy roppant kínos kiesés felé a BL-ben, a Darkest Hour belecsapott egyórás műsorába. Talán 2004-ben láttam őket először a Süsiben, éppen az azóta is alapvetésnek számon tartott Hidden Hands of a Sadist Nation lemezüket turnéztatták, és azon felül, hogy rendkívül izgalmas színpadi teljesítménnyel vettek le a lábamról, onnan lesétálva igazán szórakoztató, valódi laza amerikai partiarcokká vedlettek, és vegyültek el a forgatagban. Pár évig követtem az eseményeket, lejártam a koncertjeikre, de a lemezeik már nem ütötték meg azt a szintet, amit a Hidden, legalábbis szerintem. Sajnos az évfordulós Dürer nagytermes buliról is lemaradtam, így alsó hangon 10 éve nem volt alkalmam őket látni. Pedig a srácok igazán nagy becsben tartják országunkat, erős barátságok köttetek az évszázad hajnalán, amik a Dawncore-ral felvett közös split-ben és közös turnéban teljesedtek ki. De több hazai zenekarral ápolnak jó viszonyt, Jakab Zolival is töretlen a barátság, és ezt a meggyőződést támasztja alá John Henry énekes minden pozitív megnyilvánulása a közönség irányába.

Az egyórás műsor kiváló hangulatban telt, iszonyat energiák áradtak a színpadról, majd kaptak gellert, és tértek vissza oda. A hangzás annyira erőteljes volt, hogy innentől senki sem foghatja a 041-es teremre, ha ezt nem tudják reprodukálni. Talán a Helmet és a Torche szólt ott ennyire vastagon. A setlist fele olyan számokból állt, amiket eddig még soha nem hallottam, de annyira magával ragadó volt a hangulat, hogy ugyanannyira élveztem, mint a Judasos korszak dalait. A Dead Kennedy's Nazi Punks Fuck Off-ja még azokat is kiugrasztott a nadrágjából, aki addig csendesen szemlélte az eseményeket. A tagság ugyan már nem a régi, John Henry mellett már csak Mike Schleibaumot láttam közülük, de ez cseppet sem számított, minden egyes darab a helyén volt, működött a kémia, szemmel láthatóan élvezték a bulit. A végére csak sikerült a The Saddist Nationnel lökni még egy hatalmasat a pulzuson, és még Jakab Zoli is beszállt egy verse erejéig. Csodálatos koncert volt, minden másodpercét imádtam, és mindeközben ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy ezt mégis hogy a picsába lettem volna képes kihagyni?

Mert a Darkest Hour ugyan régi nagy kedvenc, de láttam őket éveken keresztül, és mindenféle várakozástól mentesen adták be a mattot, viszont a Havok volt az igazi csemege, hiszen ők még sosem jártak erre, pedig a thrash metál nagy öregjei mögött, nagyon egyenletes lemezekkel jöttek fel, és ették be magukat a thrasherek lejátszási listájába. Évek óta tervben volt, hogy elcsípem őket valahol a környéken, de ez sosem jött össze, így nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy csak a Dürerig kell elmásznom, hogy láthassam őket. Az elmúlt 14 évben nagy volt a mozgás a bandán belül, úgy tűnik nem lehet könnyen kijönni David Sanchez énekes/gitárossal, ám ez sem a lemezek minőségén, sem az élőben látott teljesítményen nem érzékelhető. Itt már nem éreztem azt a mindent elsöprő hangzást, itt-ott kicsit steril volt a gitárhangzás, összességében azonban nem lehetett panasz rá. Nick Schendzielos basszer volt David mellett, aki vitte a prímet, a hangládán állva fűtötte a közönséget, miközben gitárja pick upjai zölden világítva világították meg a teret. A közönség itt sem okozott csalódást, nagyon forró hangulatot teremtett az amúgy is forró helységben, ugyanis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a radiátorok tökig fel voltak tekerve, és ontották magukból a meleget. Ha a Darkestnél voltak sötét foltok a dalokban, ez elmondható a Havokról is, de mindez teljesen hidegen hagyott, mivel elejétől végéig szórakoztató volt, így sem elvárás, sem hiányérzet nem keletkezett. Azt hiszem, amit tegnap itt megtapasztalt a Havok tagsága, az majd a következő Európa turnéjukon hozza meg a gyümölcsét, mert ez a fogadtatás azért számukra is emlékezetes marad, így joggal bízhatunk abban, hogy ha eddig nem is, eztán számítani fogunk, és az első lehetőségnél viszont láthatjuk őket.

Nagyon pozitív mindaz, ami hétfőn este eluralta a Dürer Kertet. Visszatért a hitem, a térség legjobb közönsége a miénk, és mindez nyomokat hagy, hírünk viszi. Így is komoly koncertdömping vár ránk idén, de ha ez így megy tovább, 2019 még ennél is komolyabb lesz. Én meg törhetem majd a fejem, hogy mit hagyjak ki, de okulva a tegnap estéből, azt hiszem inkább elmegyek mindenre, ami egy kicsit is érdekel, nehogy úgy járjak, mint azok, akik úgy gondolták jó ötlet otthon maradni és meccset nézni.

FOTÓK: BODNÁR DÁVID/ David Bodnar Photography. További képek ITT.