A Cradle Of Filth és az Enslaved előtt már idehaza is sikerrel toborzott magának híveket a metal extrémebb vonulatát progos irányultsággal párosító ausztrál társulat, s most végre önállóan is bizonyíthatott. Méghozzá jó érzékkel összerakott turnécsomag élén.
A svájci Virvum a technikás oldalról közelíti meg a death metalt. Újat nem mondtak, viszont a rájuk eső félórában magabiztos kiállású, precízen muzsikáló csapat benyomását keltették. Érdekes módon náluk is a főzenekar dobosa, Dan Presland ütött, a zárónóta dallamos énekrészeire pedig az amerikai kollégák vokalistája, Riley McShane ugrott be. Szerencsésen egymásra talál náluk az ész, a jó ízlés és a bravúros hangszerkezelés, úgyhogy mindenképp érdemes egy próbát tenni velük – szettjük alatt még csak gyülekezett a nép a teremben –, illetve a két évvel ezelőtti bemutatkozó albumukkal (Illuminance).
A coloradói Allegaeonnak szintén lételeme a virtuozitás, az ő zenéjük azonban kevésbé tömény. Sőt, tőlük elsősorban a klasszikus ihletésű, villantós gitárszólók ütöttek be nálam, na meg Riley teljesítménye. A szemüveges, Assück pólóban feszítő fickó – amellett, hogy belevaló, agilis frontember – a beleit is kiüvölti, de jófajta melódiákra is képes! Bár a Virvummal nagyjából egy időben létrejött társulatról beszélünk, a Metal Blade-hez tartozó Allegaeon a maga eddigi négy lemezével sokkalta termékenyebb, mint a zürichiek. Koncertek tekintetében vélhetően szintén ők az aktívabbak, legalábbis jóval többen ismerték őket, ahogy észrevettem.
E kitűnő felvezetés után a Ne Obliviscaris akár gondban is lehetett volna, már ami a színpadi kiállást illeti. A csapatnak ugyanis nincs valódi húzóembere abban az értelemben, ahogy a másik két banda énekese veszi ki a részét az élő show-ból. A gótikus / black metal fazonú, szikár Xenoyr hozta a rá jellemző gurgulázást, a közönséghez azonban egy szót sem szólt. Időnként, amikor nem akadt konkrét feladata, hátra is vonult. A tiszta énekért felelős, hegedűn is játszó Tim Charles látta el a frontemberi teendőket, és kétségkívül szívélyes, barátságos személyiség benyomását keltette, de azért róla is lerítt, hogy nem igazán a szavak embere. A többiek közül egyedül az új bőgős, Martino Garattoni igyekezett felpezsdíteni az akciót a tavalyi Urn albumra épülő műsor alatt. Ő nem érte be az egy helyben állva végzett törzsdöntögetéssel és fejrázással, hanem olykor valóban megmozdult.
Persze, ha onnan nézzük a dolgot, hogy nem egy hagyományos metal formációról van szó, és csakis a hangszeres játékot, illetve a dalokat vesszük alapul, akkor nemigen volt mibe belekötni. Oké, hosszúak a számok, a Painters of the Tempest (Part II): Triptych Lux egyenesen a tizenhét percet súrolja alulról, és bőven akadnak bennük elmélkedős, otthoni hallgatásra való részek, de ugyanúgy megvannak a koncerten abszolút működőképes, zúzós témák is. Ezeknél Timnek sem kellett sokat bíztatnia a nagyérdeműt a beindulásra. Amúgy meg aki eljött, az nyilván azért jött el, mert élőben is vevő a terjedelmes – esetünkben érzések és hangulatok (Xenoyr gondolatai) mentén felépített, vagyis a legkevésbé sem formalizált szerzeményekbe ágyazott – instrumentális mutatványokra, úgyhogy kár is ezt túlragozni.
A magam részéről a hangzást is rendben találtam. Találkoztam olyan, erősen negatív véleménnyel, miszerint aránytalanul és túl hangosan szólt a csapat, én viszont már a két vendégzenekar alatt is tisztán, kivehetően hallottam mindent.
Az olyan ínyencek közül, akiktől nem idegen az extrém metalos közeg, és szeretik, ha jó mélyen belemerülhetnek egy banda muzsikájába (netán maguk is ennek szellemében alkotó zenészek), sokak számára biztosan ott lesz a buli az év legfontosabb eseményei között.
