A 2015-ös Ire sikere után, amely méginkább megerősítette az ausztrálok sikerét a metalcore, vagy inkább modern metal élvonalában (nálunk is szanaszét pakolták a 'Tracket), válaszút elé kényszerítette a Parkway Driveot: merre tovább? A léc magasan volt, de a srácok nagyon bölcsen úgy döntöttek, nem veszik fel mégegyszer ugyanazt az albumot, hanem kicsit változtatnak a recepten, szemezgetnek kicsit innen-onnan, már ami a színesítő elemeket illeti. Hogy jól tették-e, az egyedi megítélés kérdése, Internetszerte sokan húzzák a szájukat, de szerintem azért nem lett olyan rossz ez az album, sőt, a PD eddigi, a változatosságában is legegységesebb albuma lett a Reverence.
Nem akarok nagy megmondó lenni, sosem voltam tősgyökeres fanatikusa a Parkway Drivenak, de az Ire azért tényleg odapakolt úgy istenigazából. Fél szemmel figyelem őket persze, figyelek, ha valamit kiadnak, a tisztelet megvan. Számomra tipikusan olyan zenét tolnak, aminek az erejét élőben kell megtapasztani, hogy igazán érezd! Naná, hogy eddig nem volt szerencsém hozzájuk ilyen-olyan elfoglaltság miatt. Így marad az albumsereg, ami egy új kistesót kapott. És mint a mesében, a legkisebb testvér az, aki mindent visz, mert tanul a nagyok útközben elkövetett hibáiból. Mit tud ez, a királylányokat, meg fele királyságokat meghódító ifjonc? Rászolgál a hírnevére? Rá!
Ez a kisherceg nem viszi túlzásba a dolgokat, tíz dal, bő negyven perc. Teljesen tiszta biznisz, ha úgy nézzük, teljesen alap dolog, sőt, mondhatni pont annyi, amennyi kell egy ilyen albumnál. De mi van ebben a játékidőben? Minden, mint a búcsúban és még annál is több! Jó értelemben vett combos riffek, sodró döngölés, hol baljós, hol circlepit gerjesztő dallamok, csordavokálok és természetesen gyémánttiszta hangzás, amit alapból is el lehet várni egy ilyen szintű zenekartól. De mi ez a fanyalgás, amit az Internet népe bedobott? Az, hogy jóval több dallam, kísérletező, hagyományos értelemben vett metalos, sőt, helyenként akusztikus, ráadásul tiszta énektémás részek jelentek meg. Hogy emiatt ez nem olyan, mint régen? Ez most tényleg komoly? Tényleg ugyanazt a hangot kellene mindig újrafogalmazni? Persze, ez is egy recept, ennek is megvan a maga helye, szerepe, közönsége. De kell a színesítés, tudjátok, a változatosság gyönyörködtet. Persze a Parkway Drive sem definiálta újra magát, megvannak a már-már hagyományos elemek, a hallgatót, mint kis bogarat nagy, súlyos bakancsként földbedöngölő súlyozós riffek is (vagy ha a kiskirályfis hasonlatnál maradunk, a nagy gonosz sárkányokkal felérő erők), egyszerűen csak színesítették a repertoárt. Ami kell is már "n" album és bizonyos életkor után.
És ez, ami széppé teszi az egészet. Fel kell nőni, úgy kell csinálni, ahogy jön, a saját fejünk után. Ráadásul ők sem hülyék, nyilván szeretnék bővíteni a rajongói körüket, ezzel a lemezzel pedig abszolút meg fogják tenni. Persze nem egy teljesen hibátlan albumról beszélünk így sem, olyan nagyon kevés létezik. A változatosság ellenére is akad egy-két olyan dal, ami kevésbé hat, például a Prey, aminek a refrénje nem tetszik, vagy a Chronos, ami a maga hat percével kicsit talán túl sok lett, vagy épp a záró The Colour Of Leaving, ami meg majdnem hogy értelmetlen. Bár ez azért is lehet, mert a spoken wordös, megfejtős dalokat sosem kedveltem igazán.
Mindezek ellenére a Reverence egy következő lépcsőfoka lett a Parkway Drive Ire-al beindult fejlődésének. Szerintem ez egy abszolút kedvelhető korong, a mondhatni szokásos Parkway Drive szintet lazán megugorja, talán még fentebb is tornázza kicsit. Aki akarta, az úgyis szénné hallgatta már, aki meg nem, az adjon neki egy esélyt. A modern metal vonalon már-már szinte megkerülhetetlen lett a nevük és ezért dolgoznak is rendesen, a sikerüket pedig egyáltalán nem lehet elvitatni. Amit tesznek, jól teszik! És hogy ezzel fogják-e elnyerni a hercegnő kezét és a fele királyságot? Nem teljesen biztos, de jó úton járnak felé!
