Visszatérni csak dicsőségesen érdemes. Kis bemelegítés, tapogatózás, koncertek, hogy van-e igény és ha igen, akkor egy faszán combos anyaggal beröffenteni a rakétákat és hadd szóljon, mintha mi sem történt volna! Kérem, ez történt a Bleeding Throughval, akik ezzel a lemezzel újra bebetonozták magukat arra a helyre, ahová eleve tartoztak: a death, black és metalcore elemeket sem mellőző, keményebb modern metal underground zászlóshajói közé.
Az, hogy kezdő metalos koromban elindultam a keményebb tónusú zenék felé is, nagy szerepe volt a Bleeding Through 2006-os The Truth című lemezének. Már meg nem mondom, hogy akadtam rá, de az biztos, hogy azon a nyáron szó szerint cafatosra hallgattam, ez úgy igaz, mint hogy leírtam ezt a mondatot. Napi szinten legalább egyszer lement az album, azóta is kb. fejből tudom minden hangját. Nyilván szerelem volt, így maradt utána is a kíváncsi érdeklődés a csapat iránt, a Portrait Of A Goddess, a This Is Love, This Is Murderous és a Declaration lemezek is egyaránt tetszetősnek bizonyultak, ahogy kicsit jobban beleástam magam a munkásságukba. Viszont hogy a 2013-as búcsú előtti két anyag, azaz a csapat nevét viselő Bleeding Through és a The Great Fire miért maradt ki az életemből, azóta sem tudom, talán ha jól emlékszem, nem is lettek annyira erős eresztések. Mindegy is. Viszont pont azért, mert a fent említett anyag és szintén említett testvérei ennyire lekötöttek, nagyon vártam a visszatérő lemezt, a Love Will Kill Allt.
Visszatérés? Igen, mert 2013 óta néhány fellépést leszámítva csend burkolózott a Bleeding Through köré. Igazából már nem is számítottam rá, hogy valaha lesz még valami a csapat környékén, így abszolút pozitív meglepetésként ért, amikor bejelentették ezt a lemezt. És milyen lett? Pont olyan, amilyen lemezt el lehet várni tőlük ennyi kihagyás után: egy tömény, súlyos, de az érzelmes részeket, orbitális dallamokat sem megvető, durva fordulatszámon üzemelő hentesgépet kaptunk kaliforniaiaktól így a tavasz végére, nyár elejére. Egyszerűen hihetetlen, de jó értelemben, hogy mit hoztak össze ezen a nem túl hosszú, mintegy harminchat perces, tizenegy dalos albumon. Lehet, hogy nem tűnik hosszúnak, de pont ezzel a játékidővel érdemes számolni egy ilyen albumnál, így nem fekszi meg az ember gyomrát, elégedetten tekeri vissza az egészet, ha éppen még kérne repetát. Igen, kérni fog! Nem is egyszer! Aztán idővel mégtöbbször.
A milliószor hallott, ellőtt, sőt, már szó szerint súlyát vesztett kifejezés, a dallamos részek ezúttal dallamosabbak, a súlyosak pedig még súlyosabbak lettek, itt abszolút mértékben igaz lett. De olyan szinten, hogy még azt is be merem vállalni, hogy a Bleeding Through eddigi egyik legjobb albumával van dolgunk! Ilyen visszatérést azért nem sokan vártak volna tőlük, de úgy általában is nagyon ritka, hogy ennyire erős albummal robbanjon vissza a köztudatba egy zenekar. Semmi cicó, semmi ártatlan puhatolózás, itt kérem kőkemény zúzás van, amikor csak lehet. Ha lehet, a baljós billentyűsöknek és a blastbeateknek köszönhetően minden eddiginél közelebb kerültek az egyébként is erős hatásként mindig ott lévő black metal felé, de szerencsére az eddig is elég változatos repertoárba néhol még szellős leállásokat is belenyomtak, tényleg nem nagyon lehet rajta fogást találni. Ráadásul emellett a régi anyagok ízeit is sikerült megtartani. Zseni!
Lehet, hogy elsőre túl tömény ez a lemez, nem tagadom. Többször, ráadásul gondos odafigyeléssel kell meghallgatni, hogy teljesen átadja magát, hogy megmutassa minden egyes rejtett, finom pillanatát. És az is lehet, hogy pont az odafigyelés miatt a vége felé már kezd kicsit sok lenni a dolog, de higgyétek el, megéri a fáradozást! Dalokat kiemelni nem akarok, akinek bejön a két előzetes dal, a Set Me Free és a Fade Into Ash, az kajálni fogja a többit is. Jó érzékkel emelték ki ezt a két dalt és az hogy az előbbi a lemez kétharmadánál helyezkedik el, az finoman is jelzi, hogy mennyire erős kollekcióval van dolgunk.
Visszatérni csak dicsőségesen érdemes, ahogy írtam is az elején. A Bleeding Through pedig ezzel a lemezzel emelt fővel, büszkén, keretestől, ha nem falastól rúgta rá az ajtót a rajongókra. Mintha egy rég látott kedves ismerős állítana be hozzád, de a szeretetét egy jó nagy csicskalángossal tudatosítaná benned, de te ezt jó néven veszed, mert tudod, hogy ez hiányzott tőle a leginkább. Kemény, de érzelmes megmozdulás, pont, mint a Love Will Kill All, amely nem hogy egy erős visszatérés, hanem kapásból a zenekar egyik legjobb albuma lett. A death / black / metalcore határmezsgyéjén mozgolódó zenerajongóknak kötelező, a többieknek erősen ajánlott!
