Péntek 13-ra igazítani egy lemez megjelenését mindig ügyes húzás, kevés ilyen dátum van, amit amúgy is megjegyez az egyszeri kritikus, talán április 20. és június 06. még ilyen. A Deafheaven negyedik lemezének azonban semmi köze a jeles naphoz, legfeljebb annyi, hogy ekkor jelent meg az Ordinary Corrupt Human Love.
A Deafheaven – fogalmazzunk így – megosztó jelenség a black metal, és úgy általában a súlyos zenék szubkultúrájában. A shoegaze-es, posztrockos elemekkel kevert blastbeatek és károgás sokak szerint elveszi a black igazi jelentését, még rövidebben és velősebben, a Deafheaven nem trve. Ez pedig az egyik legsúlyosabb állítás, amit ebben a közegben meg lehet fogalmazni. (Ami mondjuk a közegről is sokat elmond, de ez már teljesen más történet.) Persze a trveság nem egzakt fogalom, definíciója sincs nagyon, meg különben is: Glen Benton sem lett öngyilkos 32 éves korában, mégsem dőlt össze a világ, Fenriz pedig például iszonyat menő figura azzal együtt (amellett…), amikor a Radio Fenriz aktuális műsorában elalél valamilyen tökismeretlen retro rock zenekartól, és még sorolhatnánk. A lényeg az, hogy lassan abba lehetne hagyni annak mérlegelését, hogy mi a trve és mi nem az, és szimplán az élményre koncentrálni, amit egy produkció ad. Az Ordinary Corrupt Human Love pedig csodálatosan lehangoló, mégis magasztos képet fest az emberi érzelmekről.
Az új albumról sokmindent lehetett tudni, két dal – Honeycomb, Canary Yellow – is elérhető volt bő egy hónapja, és az is világos volt, hogy az album koncepcióját Graham Greene The End Of An Affair (magyarul: A szakítás, Magyar Könyvklub, 2004) című 1951-es regénye ihlette. Nem egy vidám darab, ami gondolkodásra készteti az olvasót saját érzelmeivel és viszonyaival kapcsolatban, és a Deafheaven is albuma pontosan ezt teszi. A You Without End – és a lemez – bevezetéseként funkcionáló Tom McElravey verstől a Worthless Animal posztrockos dallamokat magától értetődően körbe-körbe variáló lezárásáig bő egy óra telik el, ami alatt a fájdalom, magány, szomorúság és felemelkedés, remény és szeretet bukkan fel és múlik el a következő pillanatban. Kevés olyan egy órás anyag van, aminek nem érezhetően felesleges minimum a harmada, de az Ordinary… ilyen: pont addig tart, ameddig elmondatott minden, ami elmondható (hogy egy hazai klasszikust is megidézzünk).
A Ordinary Corrupt Human Love annyit változtat a már ismert Deafheaven formulán, hogy ezúttal a tartalomhoz igazodik a forma, a koncepcióhoz illő és azt előrevivő hatások léptek a korábbiak helyébe. Természetesen a megközelítés nem változott gyökeresen, de addig, amíg az előző New Bermudán inkább Mayhem / Celtic Frost hatás volt erősebb, ezúttal a shoegaze – posztrock a domináns. Ebbe pedig bőven belefér a Honeycomb kétlábgépes, blastbeates ámokfutása és a Chelsea Wolfe és Ben Chisholm vendégszereplésével készült Night People is. Utóbbi dal külön is megérdemel néhány szót, tudniillik a magányos éjszakai hazabotorkálás tökéletesen megzenésítéséről van szó, amit akár a nyolcvanas évek közepén is írhatott volna valamilyen artisztikusabb popzenekar.
Az album erényeinek további ragozása helyett mindenkit arra bíztatok, hogy ha eddig esetleg nem, most tegyen egy próbát a Deafheavennel. Az új album tökéletes kezdés ehhez, mert az Ordinary Corrupt Human Love az idei felhozatal gyöngyszeme, nálam nem kérdés, hogy az eddigi megjelenéseket tekintve az év albuma. Ha az év végén kiderülne, hogy mégsem, nos, az még szerencsésebb helyzet, mert a Deafheaven olyan magasra tette a lécet, amit átvinni tényleg csak a legnagyobbak tudnak. A jó hír pedig az, hogy a kérdést segíthet eldönteni a legközelebbi bécsi koncert (sajnos hazai dátum nincs), mely október 14-én, vasárnap lesz az Arenában.
