Az első Rockmaraton beszámolóm hosszabb felkonferálását most egy sokkal rövidebb követi. Avagy idén is ott voltam az újvárosi kis szigeten és ahogy az már lenni szokott, a dolog megint ott volt a szeren. Azzal a szokásos "hardcore nappal" együtt, amit csinos kis csomagban ad át a szervezés, már egy ideje minden évben az arra érdemeseknek. Emblematikus nevekkel jobbról és balról, megtűzdelve néhány nehezebb falattal is a napot, hogy legyen hol lelassulni és senki ne menjen el túl korán, ha értitek mire gondolok.
Ez a tömbösítés, mármint hogy egy napon kapunk az arcunkba hazait és primőrt a hardcore felhozatalból, pedig kikényszeríti általában az egyik legmagasabb érdeklődési arányt is, ami a látogatók napi lebontású statisztikáját illeti. Ez pedig első ránézésre idén sem volt másképp, de ahogy utaltam fentebb is, ez nem csak a hardcore bandáknak volt köszönhető.
Mert volt itt kérem Crowbar és Kirk apó, meg Apey és vele a Pea, de a legvégső katarzisokig mi se szaladjunk egyből előre. Hiszen a történet, ahogy minden más napon is, a Metal.Hu kis színpaddal kezdődött azoknak, akik jól tűrik a hőt és ebédidőben kezdenek csak igazán megéhezni, az élő zenét illetően. Én azonban már negyven fölött vagyok és kicsit lassabban élek, így a hazai pályás Ayahuaska rap metál okosságról és a Band in thePit bulijáról csak hírből hallottam. Akik érezték, azt mondák élvezték. A Shapat Terror fellépését is. Az meg, hogy a bandák lavinája miatt ilyen embertelen időben is lettek koncertek, ne csak az én mentségemre szóljon. Akárhogy is, ez senkinek sem könnyű kenyér, pedig nagyon klassz dolog a saját közegeden kívül is megmutatni magad egy fesztiválon, ez ziher.
Meg az is, hogy érkezésnek egy Sex Action aktuálisba belemenni vállal, kemény kezdés egy magamfajta lágy szívnek. Hiszen olyan szintű érzékenység keveredett el porral, meleggel és az urak cowboy csizmás mocskával, amit már nehéz a szavak szintjén megjeleníteni, de ami kézzelfogható és biztos, hogy a csípőmozgásban erős, öregebb férfiakról is lehullott volna a bugyi, ha azt nem szorítja a segghez egy elnyűtt farmer. Én pedig nem kívánhattam mást, mint hogy az egykori rockdiszkók örök slágerei legyenek kapuk és hidak az elnyűtt farmerek és a magasba tartott női kezek között. Mert az élet sosem hálátlan, csak nem figyelünk eléggé és elillannak a pillanatok, mint megannyi jó lehetőség, ami ott volt a savanyú sörszagban.
Ezen gondolatokkal együtt pedig én is gyorsan elillantam, méghozzá a Szurkolók az Állatokért színpadhoz, ahol már a naphoz híven, mindenféle állatok hasítottak szeletett a délutánból. Amik között voltak hálátlanabbak és büntetők, mint például a Hatvan City Hardcore és Hortobágy Hardcore Crew - elképesztő zenekarnevek - de én szerencsére már az aranyosabb vonalon mozgó Dirty Dawn produkciójába csatlakozhattam bele. Pécs és klasszikus street punk, alkoholizmus népszerűsítése, az egyszerűség tündöklése és egyéb finomságok. A fiúk évek óta hozzátartoznak ezekhez a délutánokhoz és értük sosem volt kár, pedig látszik, hogy egykor az István Pincében átkozták el őket.
Ezek is ismerős arcok, meg azok is Ismerős Arcok. A meleg szívvel álcázott kampányok helyett azonban ugorjunk át végre a nagy pályához. Hét óra és nagy színpad, azaz Apey And The Pea. Meg nyitásnak egy új szám a Hex albumról, amivel Áron Andris zenekara szerintem átlépett egy bűvös határt. Ahol olyan idézőjeles sikerek kezdődhettek el, amire már azért elkezdett irigykedni a jólelkű magyar zenészek egy jó része és akik két évvel ezelőtt még azt mondák, hogy milyen fasza, egyszer csak elkezdték azt mondani, hogy hagyjuk már. Ezt pedig csak azért írom le, mert szerintem érdekes folyamat az, ahogy szurkolunk valakiknek, aztán utána meg megijedünk, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni és aztán elértéktelenítjük, hogy nehogy véletlenül bele kelljen gondolnunk, hogy ezt mi is megcsinálhattuk volna, vagy ha nem jött össze, akkor miért is nem. Mindegy a lényeg, hogy új számmal kezdek Andrisék és jól tették. Hogy ezt a kurva nagy színpadot percek alatt belakták és felélték. Tele lett minden súlyos témákkal és mint, hogy a témák elég súlyosak, olyan nagy hókusz pókusz show elemekre nem is volt szükség. A banda szokásos dolgain túl, amik szerintem csak akkor tűnnek olyannak, hogy túl sokat hisznek magukról ezek a srácok, ha nincsen humorérzéked és nem vágod, hogy így egy hatalmas trollkodással van megfejelve ez az egész. Az új és régi számok kevert programjában pedig vitathatatlanul ott volt a dög. Az pedig elvitte a bulit. Nem is gyenge szinteken, pedig nem is ehhez a mérethez szabták ezt a zenekart. Egyébként meg igen, amúgy én is tök irigy vagyok. Mindig Apey bulira jönnek a legcsinosabb rockerlányok. Akik azt érzik, hogy ehhez a világvégéhez nem lesz elég a merch és a bakancs. Egyem meg őket, nagyon ringatták, az arcuk is átszellemült volt. Mint akik mindig is tudták, hogy hol van New Orleans és mi az az Alice in Chains. Pedig...
Pedig volt Tisztán a Cél Felé is. Tudjátok mikor? AMD előtt! Ami azért jó, mert nem rossz. Ami azért tiszteletre méltó, mert az egriek mindig eljönnek és mindig kiteszik neked a szívüket, hogy te is hozzá érhess és ez sosem lesz rosszabb érzés. Az elmúlt két évben, sok különböző felállásban láttam a bandát, ezt azért hallani itt-ott, de a lelkesedés mindent felül ír. Az Örökség pedig az egyik legjobban megírt punk nóta az elmúlt évekből.
Tagcserék pedig az AMD soraiban is voltak. Ami meg is lephetne, meg lehetne más is, de végül nem így lett. Óriás hangulatban, hatalmas buli, csak ennyi, amit elmondhatok. A többit Sík Bandi elmondta. Évszámokkal is megtűzdelt közbevetéseiben, ahol azt is mindig megtudjuk, hogy ki írta és Sotár papa is mennyire szerette. Azokat a régi számokat, amikre most felépült ez a buli. Az újak közül most nem is játszották a fiúk csak a Kettent. De akik ott voltak, nem úgy tűntek, mint akik küszködnek a hiányérzettel. Ökölrázós történelemóra, egy rockfesztivál forgatagában.
Aztán gyorsan szaladj el pisilni, mert mindjárt kezd a Madball. Azaz New York város fiai, akik egyre intenzívebb és egyre szeretetteljesebb kapcsolatot ápolnak a hazai közönséggel. Lévén sokszor jönnek, egyre inkább összeszokik ez a két oldal, akik tulajdonképpen mind ugyanaz az oldal. Ezeken a szeánszokon, amik szerintem elsősorban attól zseniálisak, hogy Freddy Madball minden este képes beleszeretni a közönségébe és adni olyan őszinte gesztusokat, amik után már szinte nincs is mit írni, hiszen ez a lelke az egésznek. Azért pedig külön tisztelet, hogy úgy látom, ők merni fognak váltani. Nem köti őket gúzsba a keménykedés és az annak való megfelelni akarás a sok közepes nótával. - Amiket, mert ők nyomják, ugyanúgy imád a bulikon mindenki. - Hanem most jön valami új, ami szerintem szintén nem túl erős zeneileg, viszont a dallamosabb dalok sokkal jobban állnak ennek a fülig mosoly, fülig lélek bandának. Ezért aztán a friss lemez három dala és a Doc Martens Stomp ugyanúgy működik élőben, mint sok régi legendás dal. Amik természetesen mindig ott vannak és úgy tűnik megunhatatlanok, mert a zenekar sem unja meg őket. Ennyi.
Meg egy jó Crowbar. Akik mások szerint elég szarul szóltak és én is levágtam, hogy az öreg Kirk is ki volt akadva az elején, de aztán elkezdett hömpölyögni a buli és olyan szinten rakott érzésbe, hogy már semmi, vagyis semmi más nem tudott meghatni. Ez pedig szintén azért van, mert ebben a fasziban is hatalmas érzés van. Ez pedig akkor is át tudna ülni szerintem a színpadról a nyakamba, ha az öreg Kirk apó egy Szokol rádió hangszórójába dugná be a gitárját. Kibaszott New Orleans és harmadiknak már az All I Had (I Gave). Aztán új szám és lassú szám, új szám és gyors szám. The Cemetery Angels és Walk with Knowledge Wisely. Mogorva szemöldök, mindent megél öblös torok és legendás mozdulatokkal kitartott gitár a fejünk fölé, hogy addig süllyedjünk, ahol szinte tényleg nincs más, csak a szúrós rövidital és néhány kellemesen lelakott sludge téma, meg a borult és misztikus férfimagány. Meg persze a térdmagasságig behajoló headbang. Existence Is Punishment. Én meg csak azt mondtam, hogy most gyere le jó isten. Planets Collide. Avagy a módosult tudatállapotokról másképpen. Ráadásnak pedig egy punk sludge gőzborotva, az utolsó megtisztuláshoz. Ahol az egész Madball zenekar olyan szemekkel nézett az öregre a színpad széléről, hogy tudtam, most érzésben mindannyian elég közel vagyunk. Egymáshoz.
Ebből pedig valahogy ki kellett volna kapaszkodni, mert az estének még sehol sem volt vége, de bevallom nekem nem volt könnyű. Így abban, hogy engem a Sick of it All nem kapott el annyira, valószínűleg ez is benne volt. Pedig a hardcore mezőny másik csúcsbandájának a bulijában tényleg minden benne volt, aminek benne kellett lennie. Energiák, jó kedv, friss dalok, régi dalok. Bár azokból azért jóval kevesebb. Ez a váltás pedig a Sick of it All esetében sem rossz. Inkább dallamosabb számok, sok mosoly, sörpunk buli faktor felszorozva és már rég nem akarjuk magunkat olyan komolyan venni, de valahogy nekem ez mégsem kerek. Az új számok sem fognak meg annyira és tök sok olyan számuk van, amit szinte sosem hallottam élőben, pedig az a nagy királyság, szóval valami ilyesmi. Tizenöt méternél most nem tudtak közelebb csalni a színpadhoz. Meg a Step Down alatt sem, pedig az is nagyjából úgy kötelező, mint az egyszer egy, de nem. Meg talán ezért sem ....
.... kéne sokkal hosszabbnak lennie ennek a beszámolónak. Szóval igyekszem rövidre zárni. Csütörtökön éjjel egykor már csak két út volt a maratonon. Az egyik, hogy Don Gatto, amit úgy néhány százan ismét nagyon bátran bevállaltak. Aztán, hogy Nyúl ne érezze magát a mikrofonnal egyedül, még az éneklésbe is beszálltak. Amit szerintem nagyon jól tettek. Szerintem egy jó Hardcore Babylon hiányában senki ne anyátlanodjon el a sötétben. Hajnali fél kettőkor, hogy aztán egy Zorall koncerten kössön ki, ami nyilván csapda, mert nyilván mindenki együtt énekel itt is és az olyan derék hipnózis, hogy ha nem akarod is beleragadsz. Pedig nyolc sör alatt és nyolcvanas iq felett az ég világon semmi értelme. Persze, ha nem vágysz rá legbelül nagyon, hogy Szasza bácsi bulibábja legyél egy röpke órára. Mert, ha igen, akkor nyilván orgazmus. De az a fajta, amit azért lehet, hogy később megbánsz. Vagy fasz tudja. Végül is egyszer élünk..
FOTÓK: Rockmaraton Fesztivál, További képek ITT.
