Az Iron Maiden énekesét, Bruce Dickinsont ezen oldal olvasóinak remélhetőleg egyáltalán nem kell bemutatni. Még ha nem is hallgatja valaki rommá az együttes korongjait (vagy Bruce szólóalbumait), akkor is tudja, kiről van szó, ki az a koma, aki a rákból felgyógyulva, majd’ 60 évesen is meghódítja a világ közönségét és talán azt is tudja, hogy mindemellett a csapat hivatalos pilótája, emellett pedig a polgári légiközlekedésből is aktívan kiveszi a szerepét, méghozzá az irányítófülkéből. A Mire való ez a gomb? című könyv arról szól, hogyan is jutott el mindezidáig a Worksopból származó kissrác, rocksztár, világsztár, akinek egyik mottója pont a könyv címe, a másik, hogy „gyerekkorban nem létezik eltékozolt idő”.
Ahogy Tony Iommi, úgy Bruce Dickinson is az olvasmányosabb fajtáját választotta az életrajz megírásának. Nem fog részletekbe bonyolódni, legalábbis nem minden esetben. A családi életéről nagyon bölcsen semmit nem árul el, sőt, azt sem feltétlen fogjuk megtudni, hogy melyik Maiden turné hány várost érintett és hány koncertet ölelt fel, a száraz statisztikáknak, a napról-napra levezetéseknek szerelmesei itt csalódni fognak, de azt kell, hogy mondjam, hogy a bulvár szintű sztárhír-mániások is. Itt a rajongók, a rockzenét (és a repülés világát) szerető emberek lesznek kiszolgálva, viszont első osztályú módon.
A sajnos az olvasmányossága miatt hamar fogyó lapokon megtudjuk, hogy hogyan találkozott a kis Bruce a repüléssel, hogyan lett annak szerelmese, miként lett énekes, hogyan változott meg az énekstílusa a Styx és a Samson soraiban, hogy vészelte át a kezdeti éveket, netán hogyan került be az Iron Maidenbe, onnan ki, majd megint be, eközben pedig hogyan lépdelt egyre felfelé a pilóták ranglistáján, hogy hajtott be az irányítása alá egyre nagyobb vasakat, azokkal milyen viszonya volt és persze mindebbe hogyan szólt bele a rákos megbetegedés.
Mindez persze nem ment ilyen gyorsan, bőven vannak hol megmosolyogtató, hol megdöbbentő történetek, megmutatva, hogy a rocksztár lét, még ha meg is szalad a szekér, sem fenékig tejfel. Hősünk nem akar álszent „ne igyál, ne drogozz, mert az rossz” prédikátor lenni, nem rejti egyáltalán véka alá az ilyen irányú kalandjait (ha úgy alakul a zenésztársaiét), de a betegségeit sem. Lehet, hogy helyenként nagy az ugrás, teljes világturnékat tud le néhol pár mondattal, de ez, mármint az idő és térbeli ugrások egyáltalán nem vesznek el a könyv olvasmányosságából, sőt, pont, hogy ezek miatt lesz gördülékeny, lendületes, élvezetes olvasnivaló.
Persze ez mind nem azért van kvázi megnyirbálva, mert megkopott volna Dickinson mester emlékezete, sőt, ennek ellentmond néhol a leírás, például amikor a szarajevói ostrom kellős közepén úgy döntöttek, hogy az ENSZ felügyeletét mellőzve is megtartják az oda leszervezett szólókoncertet (ez az egyik legizgalmasabb, legképszerűbb fejezet). Tehát itt nem arról van szó, hogy ne tudna előhozakodni az élményekkel. Ahogy az utószóban is írja, telerakhatta volna még több, különböző részlettel, egyéb, szárazabb dolgokkal, de akkor maximum nehezéknek lett volna jó ez a könyv (én akkor is elolvastam volna persze), inkább a harmadát levágva, mindenféle bulvár dolgot mellőzve, de a rockélet csúcsát és mélységeit megörökítő, repüléssel gazdagon megszórt, tömény, lendületes módon akarta leírni, hogy hogyan lett az, aki.
A Mire való ez a gomb? egy tökéletes olvasmány minden rock- és metalfanatikusnak. Akár szereted az Iron Maiden, és/vagy Bruce Dickinson szóló munkásságát, akár nem, érdemes felcsapni, hiszen kimondottan a „nem csak fanatikusoknak” szellemében íródott műről van szó. Élménydús, képszerű, jól megszerkesztett, intelligens alkotás, ami a rockvilág egyik legfontosabb alakjának jellemfejlődését, repülésmániáját mutatja be, mindezt persze saját kútfőből. Pont olyan, mintha Bruce a könyvben többször említett kedvenc kocsmájában a kedvenc székére leülve, egy jó Troopert felciccentve mesélne nekünk, mi pedig mindezt a legnagyobb örömmel hallgatnánk végig. Csakis és kizárólag ajánlani merem, nem csak rockereknek, de akár repülésfanatikusoknak is!
