Az, hogy egy zenekarnak nincs tucatnyi, többnyire semmitmondó előzenekara,igen nagy mozgásteret biztosít. Például ellőheti azt a poént, hogy "ezen a turnén a mai volt a legjobb előzenekar", vagy éppen rugalmasan kezelheti a műsoridőt, és kedvére adhat annyi ráadást, amennyit kíván. Page Hamilton is így tett, azaz elsütötte a fenti poént, majd maratoni hosszúságú koncertbe hajszolta zenésztársait, a közönséget, és magát is. Már csak egy ostor hiányzott kb. a kezéből, amivel jól elnáspángolhatta volna azon zenészeit, akik esetleg már eleget szenvedtek a Dürer 041-es termének katlanjában, és inkább a hűs backstaget választották volna. Mert végre megint történt valami igazi! Mert végre lelkendezhetek, hogy nem egy patikamérlegen kimért, gondos menedzserek által összetákolt programot kaptak a rajongók, hanem valami egészen különlegeset! Nem tudom, eredetileg meddig tartott volna a tervezett műsor, de az volt az érzésem, hogy messze túlszárnyalta mindenki képzeletét, amit végül kapott. Ha valaki nem így érzi, tegye fel a kezét!

Tegnap johndoesbasement kollegával, baráttal, szerető férjjel lefolytattuk azt a kínos beszélgetést az Integrity koncert gyér érdeklődése kapcsán, hogy elmúltak a '90-es évek, belekényelmesedtünk a fene nagy demokráciánkba, beleöregedtünk a "régen minden jobb volt" korba, nincs már lázadás. Pedig lenne mi ellen lázadni, hiszen nap mint nap gázolnak bele a legprivátabb szféránkba állami szinten, tele az ország kizsákmányolással, igazságtalansággal, de a mai fiatalok a frusztrációjukat már nem a hc bulin vezetik le. Nincs színtér, nem épül a jövő, magunk maradtunk. Viszont mi már nem ugrálunk, nem megy már a stage dive, sörrel a kézben nézzük a bulikat. Így viszont megfosztjuk a lehetőségtől azokat a friss bandákat, akik még tudják, ez a színtér mit tett le az asztalra. Persze az ő dolguk, hogy bázist építsenek maguknak, kitartó munkával becsalják a fiatalokat, de a trendek nem ebbe az irányba mutatnak. Nagyon nem. Így a Helmet sem tölti meg nemhogy a nagytermet, de még a 041-et is csak szellősen. Elmúlt a dicső korszak, aki még itt van, nem kevés melót tesz bele a felszínen maradásba. Persze a Helmet megkapja még a fesztiválmeghívókat, de már nem abban az idősávban, nem azon a színpadon. Ha belegondolok, hogy én is 23 éve láttam őket először, szinte hihetetlen, hogy ennyi év után, 2018-ban, a hatodik koncerten ért csúcsra nálam a történet.

Mert a Dürer kertben Page Hamilton nem csak eladta a Helmet elmúlt 29 évét, sztaniolban, masnival átkötve, mellé aranyos kis kártyával, hanem mindenki számára világossá tette, hogy Bartók és Kodály népe többet érdemel! Hogy mi értjük, tudjuk ezt a zenét, nem trendek mentén, hanem fílingből, és a múltunkból. Genetikailag adjuk be derékból a 4/5-re a táncot, és sosem alkuszunk. Ezért itt nem elég az, ami máshol sok is. Nekünk mindenből több kell, jobb kell, és készek vagyunk meghálálni a törődést. És amikor ez a mentalitás összetalálkozik a közönségével, ott születnek a csillagok, ott lesz kozmikus és szuperszonikus orgia, virágba borult fákkal, és futkorászó mókusokkal. Harapni lehetett a harmóniát, a kémia meghazudtolta önmagát, 2 óra a forró katlanban csak felszabadított, egységgé kovácsolt egy századnyi zsoldost.

A buli első harmada még csak tapogatózás volt, technikai bakikkal fűszerezve. Persze a Wilma's Rainbow indításnak megteszi, sőt, de számomra, és a nagy többség számára a Helmet az Aftertaste-ig volt lemez szinten 100%-os. Talán nem is kellett volna sem Monochrome, sem Size Matters, főleg nem Dead to the World, bár biztos akad, aki simán cáfol. És ezek a nóták annyira fel sem villanyoznak. De aztán beindul a jukebox henger, és a végén már csak eltorzult, verejtékben úszó férfiak és asszonyok artikulálatlan hörgése képes néha túlharsogni Page Hamilton disszonáns, torzított valóságát. Mire a 'majd 2 órás műsor végére értünk, mindenki csak a fejét fogva motyogta maga elé: ezt nem hiszem el. Dave Case basszert alig találták, szerencsétlen srác egyszer, aztán még egyszer azt hihette, leteheti a lantot, de nem itt, nem ebben a városban. Hamilton városában, ahol Bartók népe többet akar, ahol ha már minden saját számot leadtál, még mindig ott van az Aerosmith (hehe). Anélkül, hogy most belefeledkeznék az elhangzott nóták idecitálásába, inkább egy jó tanáccsal zárnám: ha legközelebb a Helmet ismét a városban jár, ne maradj otthon! Felejthetetlen kedd este volt, és szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy részesei lehettünk!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.